- Nem. - rázta meg fejét - Nincs itt más csak sötétség. Megszoktam. Már egészen régen megszoktam, hogy mindig körülvesz... Nincs másom, csak egy szorongó érzés a szívemben, mely egyre csak fojtogat.
- Akkor te még is mitől félsz?
- A magánytól...Egyedül vagyok. - nyögte ki a lehető legszívbemarkolóbb hangon. - Miért vagyok itt? Valami rosszat tettem?
- Jaj, én nem tudom...
- Sokat gondolkozom rajta, van-e az embereknek céljuk, amikor megszületnek. Azért születnek meg, mert van valami fontos kötelességük? A születés értelme az, hogy az emberek megtalálják a választ. Az a szabadság, amit Isten adott nekik. Az olyannak, mint én, aki elvesztette mindenét, nehéz megtalálnia a célját.
Szállt fel mellőlem, majd átsuhant a rideg falon eltűnve szemem elől.
- Hogy lehet valakiben ennyi fájdalom még holtan is? - szörnyülködtem el.
***
- Jang Geum! - ugrott a nyakamba Jin.
- Hm? - néztem a férfira. - ÉS EZ MÉG IS MI?! - böktem a rózsaszín, virágos kötényére.
- Kötény! - szólt mosolygó szemekkel. - Ételt főzök, kérsz te is?
- Ne bratyizz a foglyunkkal Jin! - jött be a konyhába RM megbontva sőrét. - Neked viszont van feladatod! - mutatott rám.
- Igen? Mi? -mondtam majd ledobtam magam a konyhapulthoz.
- El kell menned vezetni Jungkookkkal! - ült velem szembe. - A tag kurvára, nem tud és mi nem akarjuk kockáztatni az életünket!
- Szép! És beraksz engem a katasztrófába! - csaptam az asztalra. - Nem akarok meghalni!!!
- Nem? De mehetnél Taehyung után. - hörpintett söréből meggyőző pillantásokat küldve felém.
- Add a kulcsot te köcsög! - kaptam ki kezéből sértetten, majd kifele vettem az irányt.
- Ne, Jang Geum! - szalad utánam Jin.
"Ez az, Jinre számíthatok biztos megfogja győzni RapMont! "
Igen - fordultam vissza.
- Ne menj! -
"Ez az!"
- Még nem ettél - bökte ki a nem várt mondatot amitől leesett az állam. Ennyit változhatott Jin, hogy még a személyiségében sem tudok megbízni?
- Hol vagy te démon, megyünk vezetni! - néztem körbe a lelombozott szobán.
- Itt! - csillantak meg szemei.
- Pattanj! - intettem az ajtó fele.
- Hova mész? - jelent meg J-hope csalódott tekintettel.
- "Küldetésem" van – megállok minden folyamattal és dermedten ránézek kölyökkutya képére. – De ne tedd már velem ezt Hope. Nem maradhatok.
- Megértem…
- De estig visszajövök, ha minden igaz.
- Siess vissza!
- Igyekszem. Na, mi tényleg megyünk.- lököm magam el a démont.
Rámarkolok a kilincsre, kinyitom az ajtót, és átlépem a küszöböt. Visszatekintek a csábítóan álló fiúra, aki teljesen megtörve figyeli lényemet. Intek neki, de Ő csak egy hangosabb lélegzetvételt tudott kiadni magából, és mintha félmosolyt eresztett volna eközben a maszkja alatt.
Magam mögött hagyom az egyke, szomorú kölyköt, akinek az arckifejezését nem tudom kitörölni emlékezetemből. Annyira csábít, hogy visszamenjek hozzá és elköszönjek tőle normálisan.
***
– Nem akarlak megbántani, Kook, de én kissé rettegek – mondtam elzöldült arccal, elvékonyodott hanggal, miközben láthatóan erősen küszködök önmagammal, hogy ne hányjam nyakon az előttem ülő démont.
Még a légzés is nehezemre esett a kezdődő pániktól, mert eléggé nyilvánvaló volt, hogy a pánikroham kerülgetett.
– Semmi vész, kis csaj! A kezemben tartom a dolgokat! Csak ne félj, amíg engem látsz!
– Démon! – kiabáltam pár másodperc
elteltével felháborodva. - Áthajtottunk egy
gyalogosátkelőn anélkül, hogy a zebrán totyogó idős néniket elengedted
volna, és alig pár centin múlott, hogy nem ütötted el őket! Azokat az
idős hölgyeket át kellett volna engedned! Tudod, a zebránál, a
gyalogosnak van elsőbbsége!
– Basszus, tényleg! – kiáltott fel
a homlokára csapva, és olyan váratlanul lépett rá a fékre, hogy majdnem
kiestünk a szélvédőn, velem az élen.
Kissé megijedtem, hogy
tényleg repülni fogunk, azt viszont valamelyest örömmel konstatáltam,
hogy most már legalább egy helyben állunk és
nem az életükkel játszunk.
– Most akkor tolassak vissza?
– Még véletlenül se! – kiáltottam fel. – Meg ne próbáld, különben szarrá verlek! Féldisznóért kaptad a jogosítványodat? - temettem kezembe arcom. - Menjünk haza! Nem ér ennyit a halál!
- Oké, oké! -lépett be a korforgalomba.
- Figyi! - szólt hozzám bizalmatlan hangon.
- Az utat figyeld!
- D-de kérdezni akarok valamit, ígérem ez lesz az utolsó.
- Jó - adtam be derekam szemeimet forgatva. - Mond.
- Hogy lettetek ügynökök ha kocsit loptatok meg hasonló marhaságokat tettetek V-vel? - nézett rám.
- Az a helyzet, hogy idő után megbántuk amit tetünk és hatalomra vágytunk... Mivel egyszer sem kapott el a rendőség ezért priuszunk sem volt így elvégezhettük az iskolát ahol kitűnővel végeztünk. - néztem mélyen magamba, hogy kinyögjem a történetet.
- Biztos fontos volt neked...
- Az is - sóhajtottam nagyokat. - De mi ez a buzulás? Te tényleg fiú vagy? Vagy egy kis csipkésszoknyás kislány?
- Én buzi, kislány?! Menj már te hülye! - kócolta össze hajam.
- Hülye? Hol marad a ribanc? - húzom fel kissé szemöldököm.
- A csapat tagja vagy, őket sose nevezem csúnyán.
- Én, a csapat tagja?! Ugyan kérlek, én már ügynök vagyok!
- Voltál! Ne számíts arra, hogy visszaengedünk!
- Honnan veszed nem szökök el?!
- Egyrészt lejár mindjárt azaz egy hónap és te még mindig nem kaptál el minket. - hasít belém a tudat mondandója hallatán. Én tényleg megbízást kaptam... - Nem hinném, hogy a megbízod szemébe mernél nézni.- folytatta. - És csak most jön a nyomos ok-
- Mi lenne az?
- J-hope.
- J-hope? - bámulok értetlenül a válasz hallatán.
- Hallom miket dörmögsz az orrod alatt mikor vele beszélsz és ha jól kivettem nagyon sajnálod.
- Várj! Te hiszel nekem? - nyíltak fel jobban szemeim. -Hiszel abban, hogy beszélek vele! Nem nézel bolondnak?
- Nem - rázta meg fejét.
- Jaj! Annyira köszönöm - borultam karjába.
- Na, na! NEM TUDOK VEZETNI!
- Eddig sem tudtál! - nevettük el magunkat.
***
Bemegyek a 2.
lakásomba amit a munkahelyem biztosít nekem, hogy bemutassam Jungkooknak hiszen annyit nyaggatott.... -Abba a házba nem engedett ahol V dekkol.... de igazán szólva nem érdekel... rettegek - Rutinosan felkapcsolom a lámpát, és ledobom cigim kanapéra. A
fiú követ a nappaliig. Tátott szájjal néz körbe.
- Nagyon otthonos – jegyzi meg a démon.- De az én házam nagyobb...
- Hát a gyár persze, hogy nagyobb!
- Nem a gyárról beszélek. Van egy saját villám! - biccentett komolyan. - Mondtam üzletember vagyok.
- Akkor miért abban a lepukkant épületbe dekkoltok?
- Mert ott rejtegettünk de most ezután mindenki megy a maga dolgára. - kezdte bámulni a csillárt.
- És én?
- Szerintem te valakinél fogsz lakni, mondtam nem engedünk el. Még hasznot húzhatnánk belőled. Ne mond, hogy nem hiányzik a bűnöző élet.
- Nem! - szóltam majd a démon komolyan rám nézett kicsikarva az igazságot. - Jó, talán kicsit... Annyira szeretnék kötődni valakikhez akik szeretnek.
Beszélgetésünk után egyenest a polcomhoz galoppozik, ami tele van
relikviákkal és egyéb csecsebecsékkel.
Míg én a konyhában kutatok pénzért, hallom, ahogy ő
odabent viháncol. Odacsörtetek, hogy meglessem mi a nevetés tárgya.
Hát persze… tudtam, hogy nem szabad előhagynom a gimis
képeimet. Akkoriban iszonyat cikin néztem ki, és tényleg nem vagyok büszke rá.
- Ne nézd tovább, légy szíves. Utálom. Rühelltem
magam, amiért ennyire hanyag voltam magammal szemben.
- Hé, nyugi. Mindenkinek vannak gáz képei. Én a
sajátjaimat elégettem, mielőtt elköltöztem anyáméktól. Aztán a maradékot, ha
jól tudom, anyám saját kezűleg vágta ki a kukába – mondja. – De nem nagy cucc.
Túltettem magam rajta .
Látom, hogy hazudik, hisz hót szomorú arcot vág.
- Mi lenne, ha ma inkább pizzát ennénk? – terelem a
témát, amennyire csak lehet. Nem akarom, hogy itt depizzünk.
- Legyen, azt amúgy is ritkán eszünk.
- Okés, akkor rendelek.
Visszatérek a konyhába, hogy keressek egy rendelőlapot. A
több száz papírom közül végre kitúrok egyet.
-Meglepően kedves vagy az el rablóiddal, nem gondolod?
- De, idegesít is de én mindig kedvesen viszonyultam azokhoz akik rendesen bánnak velem. Például te, ma nem voltál seggfej.
- Ezt bóknak vegyem? - neveti el magát.
- Te milyet kérsz? – ordítom ki kikerülve kérdését.
- Mindegy, de rendelj 3 darab 54 centiset. Tényleg
kurvaéhes vagyok.
- Hol fogsz te annyit megenni? Majd rám fog rohadni.
- Ne félj, nem fog. Kérj valami olyat, ami tele van
pakolva, azt jó éjszakát.
Minden esetre nem válogatós fiú annak ellenére, hogy "üzletember". Ezt még mindig képtelen vagyok elhinni.
Egy órán belül
meg is hozták a pizzákat.
És tényleg nem hittem a szememnek, de mindent megettünk.
Én csak kettő szeletet tudtam elfogyasztani, de ez mindent bezabált.
- Nem vagy rosszul? – nézek a srácra.
- Neeeem – tagadja, de a földön kiterülve
simogatja kidudorodott hasát.
Támadt egy ötletem. Éppen eljött az ideje. Nem is
teremtődhetne ennél jobb alkalom rá.
Felpattanok a földről és a spájzhoz sasszézok.
- Van egy meglepetésem.
Kiveszem a palackot és a hátam mögé rejtem.
- Mi az? – ül fel szinte észrevétlenül.
- Sosem volt alkalmam megkóstolni ezt, – rántom elő a
bort – de elég hívogató a külseje. Kibontjuk?
Kaján mosoly jelenik meg arcán.
- Még szép. Adj egy bornyitót, meg hozz poharakat is.
Úgy teszek.
-Szilveszter van, nem hívjuk át a többieket? - kap a telefonjához.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése