Húsz nap és húsz éjjel. Ennyi elég, hogy beleszeress valakibe?
Az édenkert csak két emberé, tán boldogságunk örökké a miénk. Most minden sor, minden dalszöveg, ami a fejemben van, ugyanarra a szóra végződik: szerelem. Soha nem hittem korábban, hogy a földi kínok közt létezik ily felemelő, és ilyen mérhetetlen örömet adó érzelem, mint a szerelem. Arra gondoltam, talán épp ezért születnek meg az emberek újra meg újra és vállalják a betegség, a hitetlenség, a halálfélelem vagy a kétely nyomasztó érzését, mert tudják, hogy cserébe kapnak valamit, ami minden mást felülír majd. Úgy látszik, valamiféle titkos törvény van rá, hogy a nagy szerelem csak egy másik ember boldogtalansága árán lehet a tiéd. Talán mert amikor az új érzés hirtelen mindent más megvilágításba helyez, beragyog, akár egy reflektor, többé nem lehet letagadni, hogy az előző érzéssel kapcsolatban nem voltunk egészen őszinték magunkhoz.
Már a rossz hírek sem hatnak annyira rád de ha egy szeretet személy van a középpontjában gyászba borul az elméd.
- Hogy érzed magad? - bámul rám J-hope.
- Félek - súgom fülébe.
- Ne korlátozzon az a gondolat, hogy nem tudod megcsinálni. - utal a beteg Namjoonra és az ő megvédésére.
- Azt kívánom, aki bízik bennem, az ne csalódjon. - temetem kezembe arcom.
- Megvan az erőd ahhoz, hogy megvédd ami fontos, az elég. - biztat magához ölelve.
- De ha meghal? - szorongatom, fekete pólóját könnyemmel áztattam.
- ...távozás csupán egy pillanatig tart.
- ...rosszul érzem magam, vesztek. - lehelem ki szomorúságom.
- Ha folyton elmenekülsz, a végén szokássá válik. -állít talpra. - A csoda egy másik szó a kemény munkára - mosolyog majd huncutul a kis fürdő fele ráncigál
- Még is mit akarsz?! Ne Hope, ne!! - lök be a megengedett zuhany alá.
Kuncogni kezdünk ahogy szelíden átszorít. Imádom az érintését, a hangját és a tüzelő szemeit. Lábujjait összeszorítja ahogy megérzi a hideg csempe és a meleg víz keveredését. Izmos lábai vigyázzban állnak, és a fekete farmer is ami rátapad. Pólója átlátszik, már semmi nem védi meg kockás hasát szemeim molesztálásától. Imádom minden mozdulatát, rezzenését csak az a fránya maszk ne lenne rajta.
- Jung Ho Seok. Vedd le a maszkot – suttogom.
Lehajtja fejét. Ujjai megremegnek, de nagyon lassan elindítja felfelé őket. Egyre közeledik tarkójához. Megérinti a tépőzárat hátul. Hallom minden egyes lassú kattanását, ahogyan válik ketté a két anyag.
Idegtépő a várakozás.
Végre láthatom teljes arcát.
Leereszti kezeit a maszkkal együtt.
A látvány lenyűgöz.
Bőrén egy apró karcolás sincs, vagy heg, se kelések, pattanások se fedik. Szája apró, mégis mindkét ajka vastag, húsos. Nem is hiszem, hogy láttam még ehhez fogható szív alakú párnákat. Halvány rózsaszín az alsó fele, míg a felső inkább barnás árnyalatú. Íve kissé lefelé görbül, de ez csak azért lehet, mert ideges. Fél attól, hogy mi lesz a véleményem.
Orra hosszúkás és egy kicsit hegyes. Nagyon aranyos.
Ilyenkor kezdem bánni, hogy nem ismertem éltében szegény férfit.
Mi ketten egymásé nem leszünk már. Ebben az életben soha...
De talán egyszer elröpít hozzád az elmúlás hajója.... Esküszöm! Már alig várom!
- Na? Most mi a baj? - simítja meg immáron könnyel áztatott arcom.
Szólásra tárom ajkaim, de nem jönnek a szavak. Kivesztek belőlem. Nem találom a megfelelő mondatot, amivel ki tudnám fejezni, hogy ez a hófehér bőrű, fekete fürtös, markáns arcú férfiú mennyire tökéletes számomra.
- J-Hope – ennyi hagyja csak el a számat.
Beharapom ajkaimat és szélsebesen nekilendülök Hoseoknak. Megragadom puha bőrét állkapcsánál, felágaskodom és gondolkodás nélkül csókra nyújtom szám.
Hope meglepetten fogadta váratlan lépésemet, mégis, miután feleszmélt a mámorból, elhajolt tőlem. - Tudod, hogy nem lehet!
Szívem eszeveszettül kalapál, és majd kiszakad a helyéről. Csalódom, mindig azt akarom ami sohasem lehet az enyém.
Az ember és a szellem világ sosem fog egyé válni...SOHA!
Ellököm magamtól és szaladok amerre látok, üvöltök fájdalmamtól mint egy megsebzettet vadkan.
- Sajnálom. – Hangja rekedt, elhaló.
Ezernyi érzelem ködösíti elmémet és szívemet egyszerre.
Lelkem egyszerre üvölt, tombol, sír és nevet.
Sír, mert 21 éves fejjel több marhaságot teszek mint egy 8 éves...
Örülök, mert az egyik kívánságom az volt, hogy egyszer lássam Hope arcát. Nem gondoltam volna, hogy be is fog teljesülni az óhajom.
Mégsem úgy sült el a dolog, ahogy szerettem volna.
Hyojin, én nem is tudom… - hangja simogat, de mégis, akár a tűz, fájó, gennyedző, vérző sebet hagy maga után.
Összeszorul a torkom. A gombóc, mely összegyűlt reszelős nyelőcsövembe, elzárja a járatot. Fuldoklok. Nem tudom miért viselkedek így, nem Hoseok ezért a hibás, de ha nem üvölthetek úgy érzem megvadulok - Ne hívj Hyojinnak!
- Mi? - hátrál meg.
- Ne hívj így, nem akarom hallani!! - kapok füleimhez. - Én a régi, kicsi Jang Geum akarok lenni aki voltam, érzelem nélkül akarok élni!
Annyi mindent mondhatnék még neki, annyi szót vághatnék hozzá, mégis magamba tartom. Csak ártanék vele, ha elhagyná a számat eme sok gondolat.
Tőr kaszabolja a szívemet odabent, de ezt látom a legbölcsebbnek.
Megragadja felkaromat, de kirántom szorításából.
Bőröm zsibbad és ég ott, ahol megérintett.
Kigördül az újabb adag könnyem. Nem tudom, nem akarom már tovább bent tartani.
Úgy érzem, az a legjobb, ha most elhagyom a gyárat. Minél tovább nézem Hopeot, annál jobban fáj.
- Menj el – erősíti gondolataim J-hope hangja.
- Mit mondtál?! - ragad össze a szám nyálamtól.
- Azt, hogy MENJ EL! - üvölti.
Fájdalmamban dobbantok egyet, s sarkon fordulok.
Rálépek a betonra, teszek pár lépést előre. Felgyorsítom a tempómat, egyre inkább el akarom hagyni a gyárat.
A könnyek elhomályosítják látásomat. Kézfejemmel többszöri próbálkozás után se tudom eltávolítani a sós cseppeket. Egyre több, és jobban folyik. Hangomat se fojtom vissza. Hagyom, had törjenek fel a keserves kiáltások. Hadd hallja Hope, mekkora fájdalmat okozott.
Futok, de alig látok. Egyáltalán nem figyelem az utat.
A bokám nekiütődik egy hideg, kemény anyagnak, s hasra vágódom benne. Tenyereimet felszaggatják az apró kavicsok, durva porszemek. Ruhám, könnyes arcom, végtagjaim mocskosak lettek. Most mihez kezdjek? Ha visszamegyek a toronyba veszélyeztetem a többieket, mi van ha meglátnak? Most nem tudok a tetőn közlekedni. De ha nem teszem megfagyok. Mitévő legyek? Kockáztassak és legyek önző ? Fel kell hívnom Jungkookot, hátha betud csempészni.
Letöröltem könnyeim de igazából csak elkenem magamon a koszt és telefonomért nyúlok.
