Végső szó

Mivel így a történet vége után is a mai napig viszonylag sokan látogatják ezt az oldalt, így bátorkodom megosztani az új ficimet, ami remélem sokatok szívét elnyeri ugyanúgy, mint a a szuper 31-es

Ez is BTS-es lesz, ezt nem tagadom :)

azangyalformazo.blogspot.ro

(ha megakarod tekinteni kérlek helyezd be a linksávba) 

14. lövés~A kontraktus

A gyár előtt vártam a megmentőm.  20 perce térdepeltem a porban, s hullajtottam az égető könnyeket. Minden egyes porcikám Jungkookot akarta látni. Fájt arra gondolni amit velem tett J-hope. Lelkem is számtalanszor beleremegett amíg a hideg ködös levegőt szívtam magamba. Vizes pólóm reszkető testemhez tapadt. Könnyeim meg taknyom szinkronban töröltem.

Az utca kihalt volt egészen idáig. Reménykedtem benne, hogy senki nem lát majd ilyen szánalmat keltő külsővel csak is Kook, de hát nem tartoztam a szerencsés fiatalság közé.

Egy magas srác volt az. Külsőre olyan volt, akár Jin, de mégsem őt véltem felfedezni benne. Markánsabb arcvonásokkal rendelkezett s nem olyan kisfiús pofija volt, mint neki. Fekete haja torzonborz, ruhái szakadtak voltak, de stílusosak ettől függetlenül.

- Jól vagy? – fordult felém Jimin.

- I-igen – felelem erőtlenül, akadozva.

- Bántott J-hope?  – faggatózott. Súlyosabbnál súlyosabb kérdésekkel bombázott.

- N-nem. 

- Hát akkor?

- Lényegtelen – kitörlöm könnyemet.

- Jó ég! Te csurom víz vagy! - fogta meg vállam. - Nesze! - nyújtotta felém kabátját. - Most siess, a sarkon van a motorom! NEHOGY ELKAPJANAK!

Nem kellett kétszer mondani szaladtam ahogy tudtam. Mezítelen lábaim csak úgy csattogtak a hideg betonon .Felpattantam Jimin mögé és már is hasítottuk a hideg levegőt.

Az ülés magasabban helyezkedett el, mint Jiminé, de még így is pont akkora voltam, mint ő.

 Olyan sebességgel száguldoztunk a házak között, hogy azok összemosódtak szemem előtt. A fények, az emberek, a házak, a boltok. Mind csak egy összemosódott paca vagy fénycsík.

Lehunyom pilláim, és nem gondolok semmire. Az ég egy adta világon semmire. Csak a szívem egyenletesen gyors ütemét érzem, és ez bőven elég.

 Tíz perc múlva megcsap a hideg. Kinyitom csipám, hogy saját íriszeimmel is láthassam a környéket.

Fák. Fák mindenütt. És egy felfelé tekergő kacifántos út. Minden egyes kanyarnál szorosabbra fogtam az ölelésemet és egyszerűen figyelni is képtelen voltam, csak azt éreztem, hogy dőlünk jobbra, majd balra, aztán megint jobbra.

- Hova megyünk?! - vontam kérdőre

- Szerinted hova?! - nézett hátra. - Jungkookért, elkapták!

- Mi?!

Jimin még egy kicsit lassított. Ekkor merészkedtem előrébb csúszni. Vállára tettem állam, tenyereimet feljebb csúsztattam melleire.

A szél ekkor belekapott fényes hajamba, amit egyből hátrasöpört, s lebegtette a levegőben, mint egy zászlót. A kis domb tetejére érve, megpillantottam a rendőrséget. Ismét a rideg  fogságom jutott eszembe.

Pokoli lánggal az elmében lopakodtunk be az őrségre. A fegyveremet amit kaptam szüntelenül marokra szorítottam. Már nem zavart az a tudat, hogy ezért pokolra jutok, csak az lebegett előttem, hogy nemes vér fog hullani, hogy nemes élhessen. 
Leérkeztünk a cellákig.
- Várj amíg elintézem őket - utasított Jimin
- Rendben - torpantam meg. Rengeteg idő eltelt amíg visszajött mikor megérkezett a cellákhoz invitált.
Kinyitotta Jungkookot fogva tartó kalitkát. Tisztára mintha egy vadmacska szabadult volna börtönéből.
- Oh ne, jönnek! - így Jungkook.
- Én is látom. - feleltem.
- Meg kell küzdenem velük - túrt hajába Jimin.
- Kerülj ki élve... - fürkésztük bátor vonásait. 
- A nagy tetteid mindenkinek el fogom mondani barátom - veregette vállba ősrégi cinkosát Kook.
- Csak annyit akarok ne felejts! Tudod, hogy gyönyörű életem volt - mosolygott gyermeki jósággal a szemiben. 
Hátat fordított és egy vidám, halált megvető vezényszóval belevetette magát a lehetetlennek tűnő küldetésbe.

Jungkookal szélsebesen tettük meg a hatalmas építmény távjait.  Nagyon jól tudtuk, hogy mindenhol veszély leselkedik ránk de most csak a lábunk iramára tudtunk összpontosítani. Megmarkoltam puha kezét így szaladtunk, hogy el ne vesztessük egymást. Már a kijárati vaskapu kezdte megmutatni magát a visszataszító ködben, szinte elhittük, hogy halhatatlanok vagyunk. Én már készültem meglendíteni a vaskaput és a széllel szabadon szállni de ekkor beütött a gebasz...
Golyózáporok kereszttűzébe kerültünk. Épp szontyolodó szívem fele vette egyik az irányát amit Suga eresztett el. El is talált volna ha Jungkook nem takar el védelmező, meleg testével.
- Hé...!- öleltem át összehullóban lévő férfit. 
Erőssén megmarkolta a szívét s csak nyüszítéseit hangoztatta halkan.
Nagyon sajnáltam de nem segíthettem fájdalmain. Rángatni és tépázni kezdtem. Addig húztam amíg a bokrok között megtaláltam Jimin motorját. Szégyelltem, hogy a bajtársamat itt kell hagynom de most Jungkookot kell menekítenem. Ha egyik vezető sem  éli túl nagyon hamar a semmibe fog zuhanni a torony. 
***

Akármennyire is haragudtam J-hopera csak is a gyárba tudtam elvinni Kookot.  Sietősen a falnak döntöttem és Hoseok szekrényében talált rongyokkal átkötöttem burjánzó sebét. 
- Jungkook kérlek ne sírj - töröltem le könnyeivel keveredett izzadtságát. - Esküszöm túl fogod élni, hallod?!
- Nem magam miatt válok most gyerekessé, sohasem hullajtanék egy démonért könnyet... Hyojin én téged féltelek!  - küszködött felgyülemlő nyálával.  - Figyelj rám jól,  most már nem leszek itt hogy megvédjelek.  Erősnek kell lenned, ígérd meg kérlek! 
- Megígérem! - simítottam arcomhoz jéghideg kezét.
- Neked élned kell... - halkult el szava. - Akkor is élned kell!
- Minden porcikámmal azon leszek, hogy szembeszálljak a törvénnyel! - vicsorogtam.
- Úgy legyen, de akkor is az a fontos, hogy életben maradj!  - simított végig arcomon. - Az egész torony büszke lesz rád, kicsi Jang Geum ... -forgolódott fájdalmában. - Tudom, egyszer sok embert fog megmenteni az áldozatod. Nem akarom elmondani de vészesen hasonlítasz egy kínai mesében lévő tündérhez.  Neki ugyan az volt a sorsa mint neked, enged, hogy bekövetkezzen. Ígérem... a halálod nem lesz fájdalmas.
- Jungkook, neked felment a lázad! - tettem homlokára kezem.
- Nem a láz beszél belőlem ha ez a joslat beteljesül jóságos leszel és tisztelni fognak. Ne sírj! - ölelt magához fájdalmasan. - Bárhová mész ott lesz veled az egész BTS, én is vigyázni fogok rád. Mindig veled leszek majd! - súgta erőtlenül.  
- Jungkook, ne merj itt hagyni! - borultam mellkasára.
- Újra találkozni fogunk, legfeljebb a világ másik oldalán... - mondta ki utolsó szavait.
Erőtlen, vértől áztatott teste üresen terült el a földön. A lelke rég a magasban járt mire felfogtam, hogy mi is történt.  Megveszetten a földet kalapáltam és közben bömböltem akár egy szerek. 
Eszembe jutott az öregember jóslata és még jobban elfogott a sírás. 
"Az elsőt megkísérled megölni, de ő nem hal meg. Aztán a másodikat menteni próbálod de miattad vész el. A harmadik pedig veled fog végezni, de majd életeket ment ezzel. "
Az első két embert fájdalmas szívvel azonosítottam. A legelején díszeleg az álnok Suga aki nemrég fegyverével akarta szétszelni szívem, a második Jungkook aki mindezeknek megitta a levét. 
kilehet a 3.?! Megnyúzom magam ha nem tudom meg! A fene bassza ki! Ezt már nem bírom!
- Az utolsó én vagyok - hajtotta le fejét J-hope.
- Te?! Még is hogyan?! - néztem hátra.
- A kínai mesében a lány felajánlotta lelkét, kész vagy te is nekem adni?
- Neked, mért pont neked?!
- Mert csak én tudok mindenkit megmenekíteni. - bízd rám magad és örökre Jugnkookal lehetsz. 
- M-még is hogy?!
- Egyetlen kontraktus, gyujts gyertyát ma este. Ülj le elé, és feszitsd fel bordáid. Nyisd ki akár  a szárnyakat majd érezd hogy beleroskadsz a tehetetlenségbe. Vissza jövök és megbosdzullak téged és a világ összes szennyét.

13.lövés~Miért én?

Húsz nap és húsz éjjel. Ennyi elég, hogy beleszeress valakibe? 
Az édenkert csak két emberé, tán boldogságunk örökké a miénk.  Most minden sor, minden dalszöveg, ami a fejemben van, ugyanarra a szóra végződik: szerelem.  Soha nem hittem korábban, hogy a földi kínok közt létezik ily felemelő, és ilyen mérhetetlen örömet adó érzelem, mint a szerelem. Arra gondoltam, talán épp ezért születnek meg az emberek újra meg újra és vállalják a betegség, a hitetlenség, a halálfélelem vagy a kétely nyomasztó érzését, mert tudják, hogy cserébe kapnak valamit, ami minden mást felülír majd. Úgy látszik, valamiféle titkos törvény van rá, hogy a nagy szerelem csak egy másik ember boldogtalansága árán lehet a tiéd. Talán mert amikor az új érzés hirtelen mindent más megvilágításba helyez, beragyog, akár egy reflektor, többé nem lehet letagadni, hogy az előző érzéssel kapcsolatban nem voltunk egészen őszinték magunkhoz. 
Már a rossz hírek sem hatnak annyira rád de ha egy szeretet személy van a középpontjában gyászba borul az elméd. 

- Hogy érzed magad? - bámul rám J-hope.

- Félek - súgom fülébe.

- Ne korlátozzon az a gondolat, hogy nem tudod megcsinálni. - utal a beteg Namjoonra és az ő  megvédésére.

- Azt kívánom, aki bízik bennem, az ne csalódjon. - temetem kezembe arcom.

- Megvan az erőd ahhoz, hogy megvédd ami fontos, az elég. - biztat magához ölelve.

- De ha meghal? - szorongatom, fekete pólóját könnyemmel áztattam.

- ...távozás csupán egy pillanatig tart. 

- ...rosszul érzem magam, vesztek. - lehelem ki szomorúságom.

- Ha folyton elmenekülsz, a végén szokássá válik. -állít talpra. - A csoda egy másik szó a kemény munkára - mosolyog majd huncutul a kis fürdő fele ráncigál 

- Még is mit akarsz?! Ne Hope, ne!! - lök be a megengedett zuhany alá. 

Kuncogni kezdünk ahogy szelíden átszorít. Imádom az érintését, a hangját és a tüzelő szemeit. Lábujjait összeszorítja ahogy megérzi a hideg csempe és a meleg víz keveredését. Izmos lábai vigyázzban állnak, és a fekete farmer is ami rátapad. Pólója átlátszik, már semmi nem védi meg kockás hasát szemeim molesztálásától. Imádom minden mozdulatát, rezzenését csak az a fránya maszk ne lenne rajta.

- Jung Ho Seok. Vedd le a maszkot – suttogom.

Lehajtja fejét. Ujjai megremegnek, de nagyon lassan elindítja felfelé őket. Egyre közeledik tarkójához. Megérinti a tépőzárat hátul. Hallom minden egyes lassú kattanását, ahogyan válik ketté a két anyag.

Idegtépő a várakozás.

Végre láthatom teljes arcát.

Leereszti kezeit a maszkkal együtt.

   A látvány lenyűgöz.

Bőrén egy apró karcolás sincs, vagy heg, se kelések, pattanások se fedik. Szája apró, mégis mindkét ajka vastag, húsos. Nem is hiszem, hogy láttam még ehhez fogható szív alakú párnákat. Halvány rózsaszín az alsó fele, míg a felső inkább barnás árnyalatú. Íve kissé lefelé görbül, de ez csak azért lehet, mert ideges. Fél attól, hogy mi lesz a véleményem.

   Orra hosszúkás és egy kicsit hegyes. Nagyon aranyos.

Ilyenkor kezdem bánni, hogy nem ismertem éltében szegény férfit.

Mi ketten egymásé nem leszünk már. Ebben az életben soha...

De talán egyszer elröpít hozzád az elmúlás hajója.... Esküszöm! Már alig várom!

- Na? Most mi a baj? - simítja meg immáron könnyel áztatott arcom. 

Szólásra tárom ajkaim, de nem jönnek a szavak. Kivesztek belőlem. Nem találom a megfelelő mondatot, amivel ki tudnám fejezni, hogy ez a hófehér bőrű, fekete fürtös, markáns arcú férfiú mennyire tökéletes számomra.

- J-Hope – ennyi hagyja csak el a számat.

Beharapom ajkaimat és szélsebesen nekilendülök Hoseoknak. Megragadom puha bőrét állkapcsánál, felágaskodom és gondolkodás nélkül csókra nyújtom szám. 

Hope meglepetten fogadta váratlan lépésemet, mégis, miután feleszmélt a mámorból,  elhajolt tőlem. - Tudod, hogy nem lehet!

Szívem eszeveszettül kalapál, és majd kiszakad a helyéről. Csalódom, mindig azt akarom ami sohasem lehet az enyém. 

Az ember és a szellem világ sosem fog egyé válni...SOHA!

Ellököm magamtól és szaladok amerre látok, üvöltök fájdalmamtól mint egy megsebzettet vadkan.

- Sajnálom. – Hangja rekedt, elhaló.

Ezernyi érzelem ködösíti elmémet és szívemet egyszerre.

 Lelkem egyszerre üvölt, tombol, sír és nevet. 

Sír, mert 21 éves fejjel több marhaságot teszek mint egy 8 éves...

  Örülök, mert az egyik kívánságom az volt, hogy egyszer lássam Hope arcát. Nem gondoltam volna, hogy be is fog teljesülni az óhajom.

Mégsem úgy sült el a dolog, ahogy szerettem volna.

Hyojin, én nem is tudom… - hangja simogat, de mégis, akár a tűz, fájó, gennyedző, vérző sebet hagy maga után.

   Összeszorul a torkom. A gombóc, mely összegyűlt reszelős nyelőcsövembe, elzárja a járatot. Fuldoklok. Nem tudom miért viselkedek így, nem Hoseok ezért a hibás, de ha nem üvölthetek úgy érzem megvadulok - Ne hívj Hyojinnak!

- Mi? - hátrál meg.

- Ne hívj így, nem akarom hallani!! - kapok füleimhez. - Én a régi, kicsi Jang Geum akarok lenni aki voltam, érzelem nélkül akarok élni!

Annyi mindent mondhatnék még neki, annyi szót vághatnék hozzá, mégis magamba tartom. Csak ártanék vele, ha elhagyná a számat eme sok gondolat.

Tőr kaszabolja a szívemet odabent, de ezt látom a legbölcsebbnek.

Megragadja felkaromat, de kirántom szorításából.

  Bőröm zsibbad  és ég ott, ahol megérintett. 

  Kigördül az újabb adag könnyem. Nem tudom, nem akarom már tovább bent tartani.

Úgy érzem, az a legjobb, ha most elhagyom a gyárat.  Minél tovább nézem Hopeot, annál jobban fáj.

- Menj el – erősíti gondolataim J-hope hangja.

- Mit mondtál?! - ragad össze a szám nyálamtól.

- Azt, hogy MENJ EL! - üvölti. 

Fájdalmamban dobbantok egyet, s sarkon fordulok. 

   Rálépek a betonra, teszek pár lépést előre. Felgyorsítom a tempómat, egyre inkább el akarom hagyni a gyárat.

   A könnyek elhomályosítják látásomat. Kézfejemmel többszöri próbálkozás után se tudom eltávolítani a sós cseppeket. Egyre több, és jobban folyik. Hangomat se fojtom vissza. Hagyom, had törjenek fel a keserves kiáltások. Hadd hallja Hope, mekkora fájdalmat okozott.

   Futok, de alig látok. Egyáltalán nem figyelem az utat.

A bokám nekiütődik egy hideg, kemény anyagnak, s hasra vágódom benne. Tenyereimet felszaggatják az apró kavicsok, durva porszemek. Ruhám, könnyes arcom, végtagjaim mocskosak lettek. Most mihez kezdjek? Ha visszamegyek a toronyba veszélyeztetem a többieket, mi van ha meglátnak? Most nem tudok a tetőn közlekedni. De ha nem teszem megfagyok. Mitévő legyek? Kockáztassak és legyek önző ? Fel kell hívnom Jungkookot, hátha betud csempészni.
 Letöröltem könnyeim de igazából csak elkenem magamon a koszt és telefonomért nyúlok.  

12.lövés~,,... Én csak is az övé leszek."

Visszatértem a toronyba de semmi infót nem kaptam. Senki nem vette észre a meglógásom mégis Jungkook majd szörnyet halt.
Már letelt a büntetésem és én is végezhetek küldetéseket, de háború közeledik. A hatóság megint ránk talált és én vagyok a legelső célpont már azt se tudom mi merre...

- Jimin, kész. - szóltam bele rádiómba.
- Jó, még több búvóhelyet kell előkészítenünk. Már kerestünk pár megfelelőt. Jungkook bejelölt neked néhányat a térképeden. - kapcsolta át az adást. - Itt Kook. Most vissza a tényleges dologhoz. Aktiváld a következő csapdát: A hídon van még egy autó amit lehet, hogy figyelnek , tégy a motorháztető alá időzített robbanószert. Ne kelts feltűnést!
- Rendben. - zártam el a vételt.

,,Háború" idején minden olyan zűrös. A földön rengeteg rendőr kószál elszorítva esélyeim ezért nekem már csak a levegő maradt. Már olyan rég házról házra szökdösök, nem is csodálom, hogy nem találnak minket. Csak nevetni tudok az útlezárásaikon és az óvintézkedéseiket. Megtudnám szokni a fölényünket.
Meghúztam a távcsöves puskám szíját, hogy ne le essen majd mélyen a zsebembe tettem annak hangtompítóját.

- Az út hemzseg a rendőröktől.
- Na és? Le az utcáról. Maradj a háztetőn ahol nem érnek el.
- Igen de megközelítettem a hidat. Körülveszik az autót. - húzódtam meg egy kémény mögött.
- Vannak még petárdáid nem igaz? Dobj párat jó messzire. Biztosra megyek, hogy a csapat nagy része elmegy megnézni.
- És a többivel mit csináljak?
- Jaj ne mond, hogy erre is én kell tanítsalak. Szerinted miért adtam a puskát? Majd lelövöd.
- Mi...?! - pásztáztam végig a hadsereget majd az álmomra gondoltam.
- Jaj nézzünk oda a kis angyalra - gúnyolódott Jungkook. - Nem mer lelőni pár nyápict.
- Nem?! Na akkor ide figyelj! - szabadult fel az adrenalinom.
Feltekertem a petárdákat amik egy kötővel voltak összefogva majd merészen a meggyújtott gyutaccsal szembenéztem és elmosolyodtam. Öröm volt látni a piciny csomagot repülni de még nagyobb volt a lökött banda hülye képét megfigyelni. Az alfa himük már is vetette a zaj után magát és vele még néhány csávó.
 Elővettem a puskát majd bemértem a célpontokat. Az ujjam a ravaszra tettem de reszketett akár a nyárfalevél. Az ottmaradt öt embert nagyon sokallottam megölni, a poklos sztori felettébb nyugtalanított ezért azt láttam jobbnak ha a tömegbe vetem magam.
Az egyiket tarkón, másikat szájon a többit ahol értem ott vertem el a fegyveremmel amíg eszméletlenül elterültek. Amíg fetrengtek rácsaptam a kijelölt kocsi háztőtejér ami felpattant s a motor mellé csomagoltam egy kis meglepetést.
- Készen vagyok az autóval Kook. - menekültem a helyszínről.
- A következő csapta nincs messze. Most tűnés, használni fogom a bombát. Nehogy te is elszállj!
- De az emberek...? - gondoltam az eszméletlen rendőrökre.
- Ez háború, sajnálom de neked is fel kell nőni! - mondta lekezelő hangon. - Most menj le az aluljáróba. Helyezz el egy fényérzékelő bombacsavart.
- De mi lesz a civilekkel?! Ennyire még te sem lehetsz hülye, nem árthatjuk bele magunkat a normális emberek életébe!
- Fogd be és hallgass rám. Az aluljáróban F.B.I-osok portyáznak nem érhetnek a civilek semmihez. Csak akkor engedik át őket ha a közelben lévő metróhoz sietnek.
- Akkor én hogy helyezek el bármit is?!
- Kérd el az egyik telefonját és vedd le a hátujját azzal az ürüggyel, hogy nem tudok a számot viszont a teleónkártyádon rajta van.
- Idegesít a ravaszságot - ráztam meg fejem.  - Jó, legyen.
A közeli széfházban leraktam a puskám és felvettem egy kalapot. Még mindig hideg van, ha napszemüvegben állítok be gyanús leszek.
Felkaptam egy fekete pulóvert majd a legszexibb bőrcsizmát amibe belegyömöszöltem a kikoptatott farmerem alját, A vállamra vettem egy ridikült és elindultam sietve, hogy a késésben lévő lágy szerepét rendesen megjátszhassam. Mindent úgy tettem ahogy Jungkook mondta és már csak a cél lebegett előttem. Betettem a kártyát majd hátat fordítva egyedül beszélni kezdtem. Később mikor másodszorra vettem le a teló hátulját elhelyeztem a kis drágaságot majd eltűnés nélkül visszaadtam a tulajdonosnak. Elköszöntem s tovább folytattam az ártatlan lány szerepét amíg ki nem értem a zónából.
Ahogy befejeződtek küldetéseim, s a gyárhoz vezető utat kerestem elgondolkodtam valamin...
Néha amikor a régi kedvenc bandámat hallgatom, az olyan nosztalgikus. És a lányt aki voltam nagyon közelinek érzem aztán felébredek, hogy már nem az az ember vagyok... Nem értem, hogy lehetek ilyen gonosz és nem tudom most ki is vagyok valójában. Az a személy aki Jungkooknak erőt ad és  ő ezért képes egyedül egy hadsereg ellen menni, vagy az a lány akit mindenkit vezethet, vagy az aki a holtaknak is erőt kölcsönöz... Vagy az aki egy fiúért elárulta a hazáját...
Mintha egy horgony nélküli hajó lennék. Bárkivé válhatnék de nem tudom merre van az irány.
***


-Tehetek érted valamit? - nézett végig bizonytalan vonásaimon.
-Nem, nem tehetsz, messze állsz te tőle
- Milyen messze? Mi a baj? Szeretném ha megbíznál bennem - csak úgy ontotta magából a mondatokat.
- O megint itt tartunk...
- Tudod azt akarom egyszer elérni, hogy semmi titok ne legyen közöttünk... - mondta majd lesütött szemekkel lerogyott a mocskos földre.
- Hoseok mit csinálsz?! - néztem le rá érdeklődően, de lelkem mélyén mézédes öröm volt így látni őt.
- A térdeimen állok, és könyörgök. Ne engedd, hogy üres tudattal tengődjek, mert nem lesz nyugtom még halálomban sem.
- Uh, azta... - fojtogatott pumpáló szívem, elöntött az az érzés amiért érdemes élni.
- Szóval?
- Tudod mit? Hallgatok rád, talán még a segítségemre is leszel.
- Mi?
- Állj fel Hoseok ! - intettem. - Sok dolgunk lesz! Segítened kell új szöveget írni rólam mivel becsaphatjuk az F.B.I! -szóltam hazug szóval még mindig kiskutya tekintetét pásztázva,
- Én? Szellem vagyok nem egy író.
- Jaj, ne tettesd, hogy nincs tehetséged. Remek vagy!
- Én a fegyverek és a csendes gyilkolás mestere voltam de ha írásról volt szó használhatatlanná váltam.
- Nincs itt senki, valld be nekem. - súgtam közvetlenül a szája el úgy téve mintha azzal hallana - Beléd is szorult némi ész. - simogattam volna meg kétfelől izmos karjait.
- Komolyan, semmit sem tudok.
- Hoseok azt hittem bármit megoszthatok veled! Elfelejtetted azokat a lírikus szögegeket amikkel engem bombáztál?
- Jó, legyen - forgatta szemeit- Miről szóljon?
- Nem tudom elmondani... - nyögtem ki reszkető ajkakkal majd szám elé tettem összeszorított öklöm ahogy ilyenkor szoktam.
- Akkor a szív szavára fogok hallgatni ami... - csuklott el a hangja.
- Ami?
- Te vagy - mosolygott.
***

Elkezdett beszélni és beszélni de mikor hallom, hogy rólam áradozik, egyáltalán nem vagyok biztos, hogy tényleg engem formál meg csengő mondataiban.

- Miért teszed mindig ezt velem? - kerestem tekintetét a szoba sötétjében.
- Hogy?
- Sose nézel a szemeimbe.
- Érzem a haragod, az intenzitásod ami az isteni szemeid mögött lapulnak. Úgy érzem létrehozza és megtöri a sorsom, te vagy az életem és ugyanakkor a halálom.
Esküszöm ha megérinthetném rávetném magam és kényszeríteném, hogy mélyen a szemembe nézzen ha nem teszi meg úgy érzem bele örülök.
- Hoppá - kuncogott édesen  mikor meghallotta hasam korgását. - Éhes vagy?
- Úgy látszik - vontam vállat.
- Tudod mit, akkor pikniklejünk. - mutatott az ablak fele ahol besütött a holdvilág. - Tegyük oda a pokrócot és közben egyél. - mosolygott. Elvette a kosarat amit a toronyból hoztam majd megterített akár egy pincér. De amint figyeltem nem a kézügyessége szúrt szemet hanem azon tűnődtem, hogy miért nem érinthetjük meg egymást.
- Ülj le - csapta meg a helyet maga mellett.
- Oké - húzódtam mellé.
- Ugye milyen szép a város?
- Nem, én szívesebben maradnék az épület ezen az oldalán.
- I-igen? Azt hiszem értem...
- Tényleg?
- Jók most neked ezek a falak, védelmet nyújtanak és engem biztosítanak.
- Jól beszélsz - biccentettem mire elpirult. - De... sose akartál már innen kikeveredni? Nem akartál érezni,levenni a maszkod?
- De igen, de nem tehetem - tette homlokára kezét majd álláig lehúzta bizonyára azzal a céllal, hogy titokban megtörölje szemét. - de ha együtt vagyunk úgy érzem mindenre képes vagyok.
- Ez hízelgő. - kuncogtam. - Jósoljak? Tartsd fel a tenyered! - utasítottam gyermeki jósággal amit meg is tett. - Mi érdekel jobban a siker vagy a szív vonala?
- A szívé - kacsintott rám váratlanul.
- Látom a vonalaidon... látom... - hunyorogtam.
Próbáltam valami hülyeséget kitalálni és már bele is éltem magam. Kiskoromban sokat játszódtam ezt s mindig volt inspirációm. Addig tanakodtam míg véletlenül megmarkoltam a lágy kezét és hirtelen... egy pillanatra éreztem tüzelő melegét.
Láttam valami furcsát... vagy nem is! Valami emberit, a szorongatott keze nem mált szét könnyedén összekulcsolhattam ujjaim az övével amit meg is tettem. Éreztem erős szorítását és azt akartam sose engedjen el.
Ezen az éjszakán nincs itt senki, hogy bíráskodjon felettem. Nem leszek áruló, se gyilkos, se csillag vagy egy gyenge nő... én csak is az övé leszek.

11.lövés~A temető legbölcsebb virága.

,,Utálom, utálom ezt a tornyot... Rengeteg a szabály... Úgy érzem magam mintha újra a rendőrakadémiát végeznem. Azt hinné az ember itt mindenki szabad de nem! Ha nem lehetünk azok akkor már semmitől se különbözünk a hatóságtól.... Csak ölni, lopni, lopni meg ölni...
 Más sláger nincs egyik oldalon sem. Ha rendőr vagy a hazádért gyilkolsz, szolgálsz, s fosztod meg az embereket tulajdonuktól. Ha te JRL, az utca fia vagy akkor meg magad javára teszed mindezt.
 Az eredmény végül ugyanaz, kapsz egy csinos kis helyet a pokol lángoló mélységében ahova a fény sose fog eljutni... Amiről már számtalanszor álmodtam. 
Nem tudom kik a szüleim de talán nem ezt a sort szánták nekem, de az istenek nem hagyják, hogy kitérjek az ördögi körből. Elárultam a hazám és már azt hittem békében élhetek  a hegyekben majd megházasodhatok mint más normális Koreai asszony de erre fel a szél átfúj a másik oldalra.
Őrület..."

Mindennap kiképzés, ellenőrzések, nem érintkezhetek Jungkookkal. De még is a legveszedelmesebb dolog ezen a helyen az ábrándozás... Az ablakrácsai rozsdásak, csak a szél képes bejönni, minket elkerül a napfény... Még is, annyira hisznek a gyerekek egy olyan helyben ahol otthonukat lelik, hogy a rácsok is már egy királyi palota oszlopainak tűnnek. 
Talán sok év múlva szép is lehet ez a hely de a felügyelőasszony még akkor is a nyakadba fog lihegni. Ma is kisorakoztatott minket és újra felmért, mint már annyiszor tette. Mindig a hibákat keresi bennünk és ha kap jól megkörmöztet vagy odarak, hogy 55 fekvőtámaszt csináljunk. Ha engem kérdeztek az utóbbi még mindig jobb. Ha te körmös kapsz fel is készülhetsz arra, majd le kell operálják...
- Rázd meg a fejed - utasította a főnökasszony a mellettem ücsörgő BacYoongot.
A lány rémülten eleget tett a kérésnek és kiakadva bámulta, hogyan potyognak hajszálai. - Asszonyom én....
- Hallgass, mindenkinek megmondtam vigyázzon magára. Itt senki nem lehet tetves! - ordított majd tovább haladt a következő személyhez. - Apropó! Körmöst neki! - parancsolta, majd SeungHwann testvére felszerelését figyelte miként log hanyagul izmos testén.
- Asszonyom én...
- Semmi asszonyom! Még mindig nem tudod rendesen felvenni?! Megmondtam, hogy szorosra kösd, hogy harc közben se lazuljon meg! Körmöst neki!
Végre hozzám ért majd nagy szemekkel végigmért. Megforgatott, nem talál esetleg hibát de most ravasz voltam. Felöltözve feküdtem le így időm volt mindent tökéletesen elrendezni.
- A kezed. - mondta majd tenyerével végigsimította az enyém. - Helyes! - ment tovább.
- Megúsztad - súgta oda a hajnal testvére mosolyogva. - Legközelebb én is kipróbálom.
Én csak boldogan biccentettem egyet majd visszahajtottam fejem, nehogy már abban is hibát lejen.
- Tudni akarom kik tartózkodtak a laborban a múlt éjjel. Az egész helyiség tiszta hamu, váladék meg bűz. Tudni akarom kik tették ezt.
- Én voltam asszonyom - mondtam határozottan de még is csalódtam... azt hittem ma nem fog megleckéztetni.
- Még is mit csináltál ott? - vont kérdőre.
- Csak azt akartam kipróbálni melyik fa hogyan ég... Mert szerintem használhatnánk fafajtákat a mérgek aktiválásához...
-  Miféle ötlet ez már megint?! Csak tölgyfa és a szilfa képes ilyesmire!
- Tudom asszonyom - mosolyogtam - De én még is szerettem volna tudni, hogy a többi fa milyen hatást kelt.
- Ezek szerint a nagy vasedényből te használtad el az egész klórt.
- Engem csak érdekelt mennyi ideig tart felforralni lassú gázon...
- Akkor te vetted rá a legkisebb növendékeimet is, hogy lopni menjenek.
- Igen....
- ÁRG! Ide vele, ezt én verem meg! - húzta ki segítője kezéből a pálcát addig csapdosott míg a körmöm beszakadt és vérezni kezdett. - Mostantól tíz napig a kicsikkel leszel és tanítod őket! Mindenhol mellettük kell légy! Megértetted?!
- De hát....! Mától engednének missziót teljesíteni... Nem a....! - hallgattam el hirtelen amint felemelte vastag pálcáját.

- Már megint itt vagy? - szólt az egyik prücsök amint meglátott közelíteni.
- Mi lesz így veled? Hogy tanulsz meg csontot fertőtleníteni? 
- Hát úgy, hogy Yonseng majd mindent leír nekem. - vágtam fel a sebfőzőnövényt.
- Elég optimista vagy...
- Miért nem mész a konyhára, miért a lőszerek meg a hasonló dolgok vonzanak? Vegyél példát SeungHwann testvéréről, ő már 5 éve besegít a főzésbe. Ma például a boszorkánnyal Namjoonnak fognak főzni.
- Hogyhogy Namjoonnak? -tágultak ki pupilláim.
- Nem tudod? Egy ideje az egész konyha ezen dolgozik.
- É-értem - megdöbbenésemben belevágtam a lapítóba. - Na és? Ezt is a hajnal tesója készíti?
- Persze, hisz' NamYoon beteg... csak tőle fogad el ételt.
***
 - Még is mit képzelsz te marha! - ráncigált meg Jimin. 
- De értsd meg, NamJoon beteg! 
- Akkor sem megoldás megszöknöd. A fő felügyelőink sem mehetnek ki küldőpecsét nélkül, ha őket elkapják akkor biztosan kicsapják. Főleg téged, te még semmi nem vagy!
- Sötét van, ígérem óvatos leszek. Láttam is, hogy a kordon rácsai egy helyen elvannak törve. Senki sem fog elkapni ha ott osonok ki.
- Még is hova akarsz menni?
- Hoseokhoz, talán ő  mond valamit. Hisz' halott, bizonyára többet tud mint mi...
- Vigyázz, meg ne lássák a billogot a csuklódon... 

Oké... hajnalodik. Hideg, nedves falak vesznek körül, barátságtalan emberek bámulnak meg az utcán. Több órája bolyongok vizesen, átfagyottan itt, az Isten háta mögött. Bármelyik utcába is megyek be, mindig máshol találom magam. Egy dolog sosem változik viszont, a környezet. Ugyanolyan nyirkos a levegő, és 10 centinél tovább nem látok a köd miatt. Bele se merek gondolni, hogy Jimin mennyire aggódhat, Jungkookék hol keresnek engem. Már ezelőtt feladtam a reményt, hogy bármikor is a gyárhoz jutok...
Egy utolsó nagy lendülettel sikerül rávenni magam, hogy tovább menjek amikor a távolságban, a ködön át megpillantok valami fényeset... de nem is akármilyet. Ez lámpafény. Először nem látom tisztán, hogy honnan jön  de ahogy egyre közeledek minden láthatóvá vált... 
A jó öreg gyár. A magas kordonjai még mindig ugyanúgy az eget verik eltakarva a bűnös, gyászos építményt... Eltakarja a sok szörnyűséget ami ott bolyong a falai közt talán ezért annyira megtört és rideg...  
Nem tudom mit követhetett el J-hope, hogy a szelíd lelke ide van kötve. 
Felkapcsolom a zseblámpát és belépek a roskadozó gyárba. Hihetetlen lendülettel vetem bele testem a sötétségbe. A dohos szag egyből megcsapja orromat, amitől felkavarodik a gyomrom, mert eszembe juttatja a félelmet keltő emlékeket, és  Hoseok fura de még is mámorító, lehetetlennek tűnő illatát. 
Addig haladok míg fura szellő hatol át a testemen, megremegek de ezúttal nem a hidegtől. Úgy érzem mintha itt lenne valaki...
Mintha karjai testem köré fonódnának, állát fejem búbjára tenné... 
- Hope...? - szóltam és az az érzelem lett úrrá rajtam ami hiábavaló. Megérintettem volna, de tudtam semmi esély, sose fogom elérni testét ha próbálkozok csak szétmállik markom között.
- Igen...
21 év alatt ritkán tettek velem ilyet az emberek. Mindig azt gondoltam, hogy minden ölelés kellemes és meleg... de ez nem. Most egyáltalán. Nem érzek mást csak a hideg szellőt és a valótlan testével járó rothadó hulla szagát.
- Hopp! Vár egy kicsit - távolodik el.
 Kutatni kezd nadrágjának zsebében, mire megtalálja a keresett tárgyat. Öklébe zárja, s a másik kezével nyakamért nyúl. Lezárja szemeim, hogy ne lessek.

Egy hideg fémes anyagot csúsztatott rám, mire elengedte és én is végre odanézhettem. 

 - Ezt hol? – lepődötten felemeltem a láncot, hogy szemügyre vehessem a szegecset.  

- Mikor elvittek a gyárból, akkor szakadt le rólad.

- Igen, emlékszem. Nagyon köszönöm. Azt hittem, elveszett - csalódtam benne, hisz látta a hurcolást és mégsem tett semmit.

- Másnap akadtam rá a porban.

- Értem. Még egyszer köszönöm – meghajolok előtte.

 - Ugyan, nincs mit. Ne haragudj, hogy ezt mondom de amúgy gyönyörűen áll.

- Ez a játékmadaramról van igaz? - kérdeztem visszaemlékezve a kis képkeretemet átfogva, ezüst láncon lengő papagájra amit szegecskéből készített dédapám -  Mintha az anyukámtól kaptam volna...

- Bizony, ő meg az ő anyukájától kapta. Mikor elment megkért adjam neked. -mosolygott szemével - És majd tovább fogod adni te is a lányodnak? – szégyenlősen behúzta a nyakát, így még jobban elrejtette arcát a maszk mögé.

 - Igen, gondolom. Már ha lányom lesz.

- Tudod mikor még éltem egy lányt szerettem volna...- csengett hangja akár az esküvői harangszó - Élt egyszer Kínában egy tündér. Beleszeretett egy hadvezérbe, ám ez törvényellenes volt, ezért büntetést szabtak ki rá. - ment felfelé a lépcsőn én meg követtem - Nem beszélhetett, csak azt ismételhette meg, amit már előtte mások kimondtak. Egyik nap meglátott egy katonát, aki meg akarta ölni a hadvezért. Elcsalta őt, hogy megmentse szerelmét, de az észrevette őket. A katona azt mondta a tündér el akarta csábítani őt. A lány pedig kénytelen volt megismételni, amit a katona mondott. - vezetett be a szobába ahol már régóta testét roncsolja a idő. - A hadvezér haragjában megölte a tündért, akinek lelke papagájjá változott. - ült ki az ablakpárkányra a hold alá.

- Nahát ez a nyakék meséje? - öntötte el szomorúság a szívem.
- Ez minden ember meséje. Ne akard, hogy a lelked papagájjá változzon. Nem is tudod, milyen jó, hogy van egy tested, igaz? Képes vagy érinteni és érezni a melegséget. Van hangod, amit mások meghallhatnak és vannak emberek, akik hallhatják a hangod. Ránézhetsz valakire és összemosolyoghattok. Kérlek, légy erős. - mondta majd a egy könnycseppet ejtett ami a szeméből indult, a szívére pergett de csak én tudom, hogy a lelkére cseppent.
- Ezt, hogy érted?
 - Én a helyedben, ha tudnám, hogy a napjaim meg vannak számlálva... Még többet akarnám látni annak a személynek az arcát, még jobban szeretném, még jobb lennék hozzá. Mert minél többet adsz, annál többet kapsz.
-  Te meg honnan tudod a...?! - háborodok fel
- A jóslatot? Mindenkinek van egy olyanja. Én hasonló voltam hozzád de... Ha nem egy szolgaférfi lettem volna... hanem lány...
- Miért...? - akasztottak ki nyugtalanító szavai. 
- Hogy miért csak a halálban tűnődök el ezen? Mert semmi sem fog megváltozni, ha kesergek! Csak abban reménykedem, hogy következő életembe, olyan valaki alakjában születek újjá, aki képes véghezvinni valamit. Mint te.
- Mint én...?
- Tudom miért jöttél. - melengetett utasító szavaival. - Amíg nem ismertelek, nem bíztam soha senkiben, Yoongi is hidegen hagyott. Láttam, amint szánalmat, szeretetet  éreztél értem, és tudom, hogy mindig elakartad tűrni orrfacsaró szagomat.  Tudom, hogy nem vagyok vidám, sem szórakoztató, és már azt is tudom, hogy nem tehetlek boldoggá. 
- Ezt már végképp nem értem... 
- Csak azt mondom nem menthetem meg Namjoont, és a te lelkedet sem a sorsodtól. 
,,Legyek dühös? Mégis kire? Belekontárkodik az életembe... Nem számít, milyen igazságtalan, nem számít mennyit sírok legbelül, tudom, hogy nem változtathatok semmin. Nem számít, mennyit könyörgök. Mért hiszi azt, hogy a sorsod formálása lehetetlen?''
- Én mondom neked: Senki sem vehet rá, hogy feladjam! Sosem fogom feladni! A kezemmel formálom majd a sorsot és a szél fújjon bármerre is én leszek az életem bajnoka!!

10.lövés~A torony

Rémesen sötét van, egyedül vagyok, senki más nincs itt és egy apró neszt sem lehet hallani. Hol vagyok? Mi ez a hátborzongató hely?A hideg futkosott a hátamon, mintha csak versenypálya lenne kialakítva rajta.
 Magányosan bolyongtam a vak sötétben és a félelem lassan átvette az irányítást a testemen. A lábaim elnehezedtek, a kezeim remegtek és a szívem hevesen dobogott.Valószínűleg csak körbe-körbe sétálok és az Isten tudja mióta.
Miért nincs itt egy teremtett lélek sem rajtam kívül? 
Várjunk csak!
Van ott valami...vagy inkább valaki.
Nem látom az arcát,de talán...igen biztosan J-hope!
-Hé te! Várj meg! -kiabáltam utána. Legalábbis csak akartam, azonban egy hang sem jött ki a torkomon. Megpróbáltam még egyszer és még egyszer de minden próbálkozásom sikertelen volt.
Hiábavaló lett volna tovább ordibálni ezért futni kezdtem, hogy utol érjem. Ő csak kényelmesen sétált és én bármennyire igyekeztem, nem tudtam utol érni. Mintha csak egy helyben toporognék miközben ő egyre távolabb kerül tőlem.
Hirtelen lángok csaptak fel körülöttem és az egyre távolodó alak körül. A tűz a csontjaimig hatolt én pedig fájdalmamban sikoltani kezdtem, de a hangom nem tért vissza. 
Sötét árnyak vettek körbe, vörösen izzó szemekkel méregettek. Kormos kezükkel felém nyúltak és tapogattak. Érintésük még a tűznél is forróbb volt. Tekintetemmel Hoseokot kerestem és két vörös szemű szörny közt megpillantottam őt. Messze állt tőlem és engem figyelt. Az arcát most sem láttam a felcsapó lángok miatt. A fájdalom egyre erőteljesebbé vált és az árnyak mintha egyre lejjebb húztak volna, egy még sötétebb helyre. Eleinte még próbáltam ellenállni,de hamar kimerültem és már nem tudtam tovább küzdeni az életben maradásért. Kétségbeestem és utolsó erőmmel azt üvöltöttem: Segítsen valaki! VALAKIII!

Furcsán nyüzsgő hangok és a fertőtlenítő szúrós szaga érték el a lényem. Ahogy megéreztem a külvilághoz tartozó impulzusokat, erőlködni kezdtem, hogy kikászálódjak abból a világból, amelyben minden nyúlós volt, instabil, mocsaras és sötét. Küzdöttem a rám telepedő tompasággal, a késztetéssel, hogy inkább aludjak még néhány percet, de bármily erősnek tűnt is az alvás gondolata, igyekeztem, hogy ne nyeljen el újra a sötétség.
 Percek teltek el ezzel a csendes haldoklással, míg végül nehézkesen, de azért győzelmet arattam önmagam felett. Rám telepedett a jóleső megkönnyebbültség: végre nincsenek rémálmok, végre-valahára fellélegezhetek. Hogy meggyőződjem, valóban nem álmodok már és magamhoz tértem, belemartam a lepedőbe magam alatt. Megnyugvás öntötte el az egész testem, ahogy éreztem a textil puhaságát, a valós létezését.
Megrémülten fogadtam az idegen szobát és a gyerekek ordítozását. Kezdett nyugtalanná válni a lelkem.
Kikeltem a franciaágyból és mosakodás képen megtöröltem pólómmal az izzadt arcom.
- Három napja alszol utána meg ijesztgeted a gyerekeket? Jól kezdesz 31-es.- jött szembe egy idegen férfi.
- Hol vagyok?
- A paradicsomban, nem látod? - mutatott körbe majd eleresztett egy halk kacajt. -.Oké. Most komolyan menj 191-es szobába, a főnök már vár - veregetett vállba.
- Még is ki a főnök? - kiáltottam az idegen után aki nagy hévvel elhaladt mellettem..
- Majd megtudod.

Mit volt mit tenni? Nyakamba vettem az utat és elindultam a szobák erdejébe. Meglepetten figyeltem végig, hogy mennyi utcagyerek tanyázik itt s nem félnek nyilvánosan rágyújtani.
A füst teljesen elnyomta a légfrissítőket amikből egy folyóson négy is volt.
Rengeteg hordágy helyezkedett el kint az ajtók előtt amin néhányan még feküdtek is nem kis sérüléssel de így is képesek voltak telefonunkkal bíbelődni 
- Miatta most Jint elkellet küldjük. - szólt az egyik felháborodott féreg a másiknak amint megláttak közeledni.
- Halkabban... -súgta a levegőbe az élelmesebbik.
-  Áhh, a faszt halkabban! Most kapta meg a srác gyógyszereit! - mutatott szeszélyesen rám.
Egy pillantást sem vetettem képére de legbelül nagyon fájt, hogy elítélt azért amit nem is értek.

 Most már unottan csatangoltam, minden léptemet feleslegesnek éreztem ezért néhány nyitott ajtón be-be nézegetettem amíg valaki meg nem szólított.
- És te...? - bámult rám az ajtóból egy meglehetősen jóképű alak.
- Hyojin... öh a 31-es.
- Áh Jang Geum. - mosolygott. - Mi van a koponyáddal? - érdeklődött.
- A koponyámmal? - tapogattam meg a fejem búbját amin fura és fájdalmas kapcsos bemetszéseket éreztem. -   Ti összekapcsoztátok a fejem?!
- A csontod nem sérült így jobbnak láttuk csak összetűzdelni. - magyarázta az okokat. - Na hallgass ide, a főnök azt mondta még nem vagy listán úgy, hogy jobb ha kitalálsz valami gyorsan vagy mehetsz .. Most bocsájts meg -csukta be udvariasan az ajtót.
- De most hova menjek?! -kiáltottam át bizalmasan a farétegen
- A 115-ös be, ott majd megtalálod akit keresel. - üvöltötte ki még utoljára az alak.
-Na ne mond, hogy meg kell másznom ezt a kurvaságot?! - bámultam dühömmel vetekedve a betonhegyre amit az emberek hanyagul csak lépcsőnek neveznek.
***
A tüdőmet kiköpve feltápászkodtam a csúcsig. Szétmálltam mint a ruha amit a molyok megrágtak, gyermeki képzeletem már csak az nyugtatta, hogy majd lecsúszhatok a korláton.
Megálltam egy szoba előtt amire parancsnokság volt ráfestve, nekikezdtem az ajtó nyitásnak de végül tényleg a paradicsom tárult a szemem elé. 
A szoba gyönyörű volt. A falon mesteri tapéták sorakoztak. A lambéria feketén pompázott, az asztalon ételek ontották ellenállhatatlan illatukat és a padlón a legdrágább csempe henyélt. Még a tv-ben is a kedvenc mesém ment de a főnököt nem láttam sehol. Pont ahogy terveztem.
Épp leültem volna szórakozni de megpillantottam egy férfit az erkélyen így kénytelen voltam odabicegni.
Kinyitottam az üvegajtót majd megmarkoltam a srác erős, izmos vállát.

 - Héy én... - te vagy a ...főnök? - nyílt o alakra a szám amint végigmértem az előttem álló fiú fiatal, vonzó vonásait.

-Túl fiatal vagyok? Bajod van az életkorommal? - vetett szúrós pillantást rám.
-Nem...! ..Én csak -megráztam a fejem zavaromban - Beszélni akartál velem.
- Így már jobb. Emlékszel valamire is, tudod hol vagy? - szólt amint végigmérte tudatlan lényem.
- Ez itt valami... menedékféle?
- Nem, ez egy bűnöző kaszárnya. Mi csak úgy hívjuk " A Torony". Jin és Jimin egy hónap alatt rakták össze, azóta itt vagyunk. - ült fel unalmában a párkányra. - FBI-osok után vadászunk, fosztogatunk és embereket toborzunk.
- Azért állnak itt lent ezek a szerencsétlen gyerekek?
- Ne hidd őket ártatlannak, már mind öltek. Mi csak piranháknak nevezzük őket. - legyintett.
- Igen? Am... megszeretném köszönni annak aki kimentett... - váltottam témát, idegesített, hogy a mai világban milyen hamar eléri az erőszak a gyerekeket.
- Jó. Ha ő nem lett volna, biztos otthagyod a fogad. Azonban az értékeid nem élték túl. A testvérem csak ezt a gyógyszeres dobozt mentette meg. - gyerekesen játszotta a kicsiny tartállyal.
- Oh remek, odaadnád akkor? - nyújtottam mosolyogva tenyerem.
- Hát nekem ennél valami konkrétabb kellene - húzta aljas mosolyra száját.
- Higgy nekem haver szükségem van rá.
- Na jó. Itt van - vágta hozzám majd bement a szobába.
Mérgesen utána siettem, megakartam tudni mi ez a szeszélyes modor amit már annyiszor láttam.
- Tudod miért kockáztatják az életüket ezek az emberek olyan marhákért mint te? - mutatott rám köpcösen. - Elveszed más kötszereit és ételét mikor az másé lett volna és nem is érdekel? - csapta le magát a székébe. - Nincs időm a hülyeségeidre!!! Egyik emberemtől sem várom el, hogy a gyógyszerüket mindig a picsájuk alatt hordják. Itt nem adagolhatod folyton magad mert elhullsz és a vesztünket hozod! - markolt rá a vállamra. - Tegyél meg egy szívességet! Tűnj a francba a drágalátos gyógyszereddel együtt és tedd magad hasznossá valahol máshol.  - taszigált az ajtó fele. - Nincs szükségem lusta hétalvókra a toronyban.
- Ez nem fer baszki, én nem vagyok lusta!! - vertem az asztalára. - Hallasz főnök?!
- Tele van a hócipőm. A legjobb emberem a 13. emeleten roskad. Gyere vissza később. - fordított hátat. - És nem én vagyok a főnök. Túl fiatal vagyok, emlékszel? SeungHwan a nevem. Namjoon itt az atyaúristen.
- SeungHwan? Hajnal?  - ámultam el a kicsiny ártatlan nevén.
- Igen, nagyon buzis tudom. Most menj el kérlek...
- Nem vagyok lusta... - súgtam szomorúan magam elé miközben gyengéden magamra húztam az ajtót.
Ahogy kiléptem a szobából már lemondtam a csúszdázásról... ismét felfele vettem az irányt a 13. emeletre.
Nagy megváltásként vettem észre, hogy a 19-es lift szabad és rögtön oda siettem.
- Hová akarsz menni?
- A 13. emeletre. El kell hoznom valamit SeungHwannak.
- 13? Oh a fenébe... Undorító lesz pajtás, de keményen kell dolgoznunk igaz?
- Jah... Ahogy mondod - szóltam majd beléptem a dobozba.
Nem tudom mit értett undorító alatt de igazából nem is voltam rá kíváncsi...
De végül is szembesültem vele amint elértem azt a bizonyos csatatérré változott szintet.
Mindenhol bögölyök repkedtek a bűzös folyóson. A vérrel összekent falak és a betört ablakok csak ráadásként szerepeltek... De legjobban egy babakocsi keltette fel a figyelmem amiben lévő húscafatokat már rég megtámadták a legyek.
Még sokáig tartott volna a kis nézőtúrám ha nem csapott volna meg egy vérfagyasztó sikoltás hátborzongató szele.
Hevesen körbetekinttem majd felkaptam a közelemben lévő rozsdás vízcsövet, s követtem az egyre hangosodó hangokat egyenesen a folyosó végére
Egy szobából jött, minek vérrel fröcskölt ajtaját gondolkodás nélkül kirúgtam...
 Lendítettem rozsdás fegyverem.
Fejbe találtam egy golyóálló mellényes alakot aki egy nálam is védtelenebb lányt bántalmazott.
Sajnáltam is, hogy a bántalmazója vére ráfröcskölt a soktól rezgéstelenné vált, hófehér arcára.
- Jól vagy? - hajoltam le hozzá, félrelökve a holttestet.
- Megsérült a karom mikor előle menekültem...   - fojtotta vissza könnyeit. - Kérlek keress alkoholt és kötszert... Az elállítja a vérzés.
- Ne marháskodj! Mire végzek te már rég nem leszel. - győzködtem a fiatal lányt aki a saját vérében ücsörgött. - Inkább felkaplak és elviszlek az orvoshoz, biztos itt is van egy ilyen.
- Jóh... De akkorh siess.
Benyúltam alája majd ölőmbe vettem piciny testét. Sokkal nehezebbnek nézett ki mint amilyen valójában pedig 6O kg-ban gondolkodtam.
Megpróbáltam szaladni vele de úgy, hogy ne bukjunk fejre mind a ketten, hisz az én cipőm is csúszott a rákenődött vértől
Úgy cipeltem akár anya gyerekét mikor lázas, nagy riadalommal.
Sose képzeltem, hogy aggódni fogok egy idegenért de ezek a bűnözök mindent képesek kihozni belőlem.
Kénytelen voltam hallgatni haláltusáját, fájdalmas hörgéseit amire azt hittem már rég nincs kapacitása.
Amint leérkeztünk a lifttel reflexből az előtte álló férfi kezébe nyomtam majd elsiettünk Lenához aki állítások szerint az itteni főorvos.
Az ő ajtaját se kíméltem, rám is átszállt a pánik. Nekiszöktem de nem nyílt ki, folyamatosan próbálkoztam a nekifutással de végül a fickó lealázott azzal, hogy lenyomta a kilincset.
- Oké, hol sérült meg? - fordult felénk Léna.
- A karja. Erősen vérzik, meg  sokkos tünetek is észrevehetők. -szólt a liftes fickó.
- Hadd nézem meg. - lökött félre minket. - Hm, azért egy alkoholos géz nem ártott volna. Egyszerű de hatásos... - mérte meg a lány lázát. - De végül is még időben! Szép munka Yoonhang - nézett az útközben előkerített férfira.
- Nem az én érdemem. Én csak a lift előtt vettem át. Övé a dicséret - bökött rám.
- Good, 31-es. Több van benned mint ami elsőre látszik. Innen átveszem. -nyúlt be a hűtőbe az alkoholért -  Lehívom SeungHwant érted.
- Köszönöm... i-igazán köszönöm - csordultak ki hálaadó könnyei a fiatal lánynak. 
- Csapat vagyunk -kacsintottam bizalmasan.
- Te pihenj - nyomta le a fejét Léna. - Sok vért vesztettél egy jó ideig ne fecsegj.
***
- Nem semmi, talán rosszul ítéltelek meg. - forgatta szemeit a kis hajnal.
- Szóra sem érdemes, úgy is revánsot akartam venni...
- Szuper. Most menjünk fel, valaki látni akar... - karolt át.
- Én ezt többet meg nem mászom! - intettem a betonrengetegre.
Kérésemre a lifthez mentünk s újra gyengeségeimről kezdett beszélni. Addig dumált amíg elmondtam neki, hogy eltört három bordám meg a fejem is kapcsok tartsák össze. Ekkor már fülét farkát behúzta.
Én viszont jól ítéltem meg őt, egy szófosó aki a fájdalmat csak hírből ismeri. 
- Gyerekjáték volt mi ? -fogadott az asztalon ülő ördög.
- Te is megmenekültél? -  akadtam ki mikor végigmértem Jungkook valós testét. 
- Örülök, hogy mind itt vagytok.  Főleg te - bökött Kookra. - Elég okos vagy de egyben veszélyes is, tudod? Omar beszélt nekem a tervedről amit Yoongi ellen indítasz. ROBBANÓANYAGOK? DE MOST TÉNYLEG?
- Hogyan, bomba? Sose mondtam ilyet. - szagolgatta bőrszívarát. 
- Áh menj már, sose voltál jó hazudozó! - rázta meg fejét SeungHwan.
- Tudom mit csinálok! 
- Te baszki még nem vagy triád és nem tehetsz ilyeneket. - markolta meg alkarját JungKooknak. - Ne akard, hogy Namjoon tudomást szerezzen erről!
- Te engem csak ne fenyegess. 
- Igen, talál halhatatlannak tartod magad?!
- Nem vagy az anyám! - szorította ökölbe kezét.
- Nem, te megölted az anyád!!
***
Jungkook pov. 

Látom Hyojinon, hogy megáll, hogy gondolkodjon. Biztos vagyok benne, ezernyi kérdés kavarog még benne, s azt várja, hogy mindegyikre válaszoljak, de ő is tudja, erre nem leszek képes... Főleg az ezüst hold alatt ami ennyire elvadítja szívem, mint azon az estén...
 - Akkor miért pont nekem?- válaszolja.
-  Azért, mert benned megbízhatok, s mert muszáj volt valakivel megosztanom. Ez a mese csendben lappangott bennem 12 éve. 
 Kikívánkozott, s te elérted azt az állampotot, amikor már mindenki befogad itt. Kérlek, tartsd észben, hogy ez nem egészen a legjobb jelző... Itt  mindenki olyan vérengző mint én...
- És a BTS? Ő miért nem tudja?
- Remélem te is sejted Hyojin, hogy a papám… 
- A rendőrparancsnok – mondjuk ki szinte egyszerre. 
- Pontosan – dicsérem meg. – Vagyis ha a banda megtudja ... kivet maga közül és már sose érezhetem, hogy valahol családom van...
 - Akkor ne is mondjam meg nekik, igaz?
 - Megtisztelnél vele, ha ez csakis köztünk maradna.

- Úgy lesz – mosolyog rám. 

21 éves létére tényleg olyan, mint egy kész felnőtt. Gyönyörű lány. Minden porcikája tökéletes. Ha csak ránézek, eszembe jut, milyen jó is volt rendíthetetlennek lenni.

- És miután leszúrtad...?  

- Bevittek a rendőrségre. Apám járt közbe az ügyemben de szándékosan a mélybe taszított...Aláírattak velem egy papírt miszerint 21 éves koromban be kell vonulnom az életfogytiglanomat letölteni...

Bedugtak egy nevelőintézetbe, az a faszfej lemondott rólam. Temérdek idegen között kellett élnem, de nem mondhatom, hogy nem volt aranyéletem mert... megismertem őt... 

Csodás volt, ő volt az egyetlen lány, akit ennyi év után is még mindig ugyanúgy szeretek és emlékezek rá. Arra a lányra, akivel az egész életemet leéltem volna,

 s tudom, hogyha távozom is, mellette jó helyen leszek ott a halálban... Ő volt az aki  mindig ugyanolyan melegen fogadott karjaiba, annak ellenére, hogy gyilkoltam. Ő mindig azt az ártatlan Jungkookot látta bennem, aki voltam. Azt a védtelen, kíváncsi, s kedves embert, aki azon az éjszakán Yoongi és az apja karmai közé keveredett.

9.lövés~Mikor a hóhért akasztják.

Harmadik fél szemszögéből

- Csak egy gond volt veled... túl sűrűn vettél levegőt. - szólt a 31-es majd lecsapta magát a kád mellé.
 Mélyeket lélegzett, közben a fehér ingéből csavarta ki a vizet.
Arca zavart volt, szeme lázas, ében haja zilált.
 Megmeredve nézte majd kikutatta a körülötte heverők ruháit, szerette volna megkapni a bilincsekhez tartozó kulcsot. A láncok ugyan elszakadtak de a bilincsek le nem jöttek...
Nagy nehezen megpillantotta őket a kád alatt, addig nyújtózkodott amíg csak tudott és meg is lett a jutalma.
Ám mikor felkeléshez készült fájdalmában nagyot nyekkent.
Tenyerét oldalához kapta amin egy jókora seb tátongott. A lány se értette, hogy az hirtelen, hogy került oda.
Mit volt mit tenni? Hyojin sántán, vérző fejjel, oldallal nekilátott az útjának.  
Rettenetesen szédült, a feje hasogatva fájt.
A világ, a színek, a hangok elmosódtak előtte: csak összefolyó tárgyakat és furcsán csendülő morajlást hallott maga körül pont mikor teljes figyelemre lett volna szüksége. 
Megtántorodva kapaszkodott meg a hirtelen rátörő fejgörcstől. Úgy érezte magát, mintha valami  egy feszítővassal feszegetné a koponyája illesztéseit. Vadul forgott vele a világ, azt sem tudta, merre van.
- Szégyellnem kéne, hogy még képes vagyok sírni... - dünnyögött fekélyező fájdalmától.
"Gyorsan... Gyorsan!!... Gyorsan!!!" egyre csak ezt gondolta sóvárgó lelkében, s próbálta bevonszolni magát a jobb oldali, tágas szobába. 
A küszöbénél szédülve elesett de úgy húzta magát a vizes földön mint egy csecsemő aki most tanulj járni. Tudta, hogy innen már csak jó jöhet...
Mikor az asztalhoz ért erőteljesen belekarmolt a lambériába és úgy kapaszkodott vadorzó erejével. Minden áron fel akart állni..
- Hullaház, erre a gané helyre ki kéne írni...
 Izzadva nekidőlt a falnak és a pisztolyt kezdte fixírozni ami a falapon hevert. Hevesen megmarkolta majd kibiztosította de szikrázó tekintettel vette észre, hogy a tár üres.
- Ezzel most mi a faszt kezdjek?! - sopánkodott szegény lány. - Mind egy, azért elrakom.
Így szolt is vánszorogva kifele vette az irányt.
Ahogy körbetekintett látta, hogy nincs más út csak egy kicsi rácsos alagút ahol max kúszni lehet.
Hyojin lehajolt és lepróbálta verni róla a rozsdás lakatot ami majd  az 5. nekifutásnál, borús elmével és forró vérrel spékelt nyers erőtől szökött le.
A hátán csúszni kezdett. Nem tudott hason. Amellett, hogy vérzett az oldala úgy érezte mintha a csontjai is eltörtek lenének. Már azt se tudta, hogy vannak-e még lengő bordái vagy mikor nem figyelt azok a kígyók az életével együtt ellopták tőle.
Az alagút végén egy ablakból tenger vad morajlása csapta meg a lány fülét, a tenger ami ijesztve eget földet vad hullámokat vet.
De még ezt is képes volt elnyomni a veszett vérebek ordítása. Bizony eljárt a hír, hogy a 31-es meglógott.  A lány csodálta is volna, ha nem keresik...
A szökött pár deszka mögött húzta meg magát, igazán forróvá vált a helyzet mikor mindenhol az őrök lábát hallotta csattogni.
Próbált úgy mozogni akár a holdfény, hogy ne kerüljön a lámpák céltüzébe. Szeretet volna a még meglévő sötétségben kereket oldani.
Ahogy örömében bevette a kanyart úgy kapott egy hatalmas pofont a fáradságtól s nagy csattanással térdre rogyott mint már annyiszor tette.
Szégyellte bevallani, hogy ő is legyőzhető... 
Ugyanaz a szituáció és ugyanaz a gyengeség...  
Ugyanaz a gyászos tekintet, ugyanazok a gondolatok...
 Szégyenszemre már elképzelte a saját kis koporsóját...
- Jaj istenem ki lesz a következő?
Amint így gyengélkedett az óriási gyerek, csengetésre megérkezett a lift az újabb díszes őrrel de itt már Hyojin sem volt rest.
- Kezeket föl te szarjankó! - szegezte üres fegyverét az ellenségre.
A férfi így is tett legalább tíz percig de mikor ez letelt úgy tűnt mintha araszolva közelítene.
- Meg ne mozdult különben origamit hajtogatok a kilyukasztott bőrödből! - rázta meg a pisztolyt az őr szeme előtt.- Na gyere rigó! - lökte be túszát a liftbe majd követte őt, végig a férfi fejéhez nyomva a pisztolyt. - Indítsd el ezt a szart.
A férfi eleget téve megbízásának félelmében visszatántorgott a lány elé és újra égnek emelte ripacsos kezeit.
-A BTS-hez fogsz sietni, mi?
- Közöd baszki?!
- Ny-nyugi én csak...
-Te csak ügyesen bánj a szóval,ne feledd nálam a fegyver.
Pár mondat erejéig tartózkodtak a kis dobozban, mikor megérkeztek a lány folyton maga előtt vezette a palit nem engedve szabad utat neki. Ami azt illeti a férfi is tudta, hogy mi a dolga. Annál gyávább volt, mintsem kockáztassa az életét. Ő csak hallgatott a lágy hangzású, mérgező mondatokra amit ezúttal a lány adott ki.
- Fegyver van nála! - kiáltotta a túsz a szembejövő katonáknak. - Ne, ne!!! - hörgött mikor figyelmeztetése ellenére is elsült egy fegyver.
A lánnyal együtt a földre borult akit betemetett a  hatalmas teste és a pisztolyáért vetekedett vele.
Addig ment a cicaharc míg a túsz megkaparintotta a fegyvert és rászegezte a Hyojinra.
Ám az nagy kattogással jelezte " hé, én üres vagyok! "
A lány kapott az alkalmon és földre vitte bika erejével. A katonák is észbe kaptak de mire mindezt lereagálták a 31-es nagy ugrással fektette ki őket. Majd egy éktelen farkasordítást engedett el a hajnal hűvösében.
- Kapják el!! -hallatszott mindenhonnan a kórusban zengő parancs ami ismét elnyomta a vadabbá vált tengert.
- Fel a kezekkel!
- Nincs menekvés!!
- Add fel magad!! -hangzott a tömegből az ismerős hang akinek mindenki utat adott, vajon kije lehetett az a mennydörgés? Hyojin tudta... azé akit reszketve imádott és szembe is szállt vele...
Lépett előre az alattomos Suga.
A lány a szemében ismét csípős fájdalmat érzett majd valami végigörült meggyötört arcán. - Utállak te féreg! Még is hogy tehetted ez?! Hisz befogadtak! Talán még azt is érezted, hogy fontos vagy nekik!
-  Eleinte a gyom is virág, aztán a virág is szimpla gaz. Ilyen nekem a BTS... - seperte le vállát amolyan köpcös tekintet kíséretében. - Kezeket fel! Hyojin! Utoljára mondom! - szólt még egyszer az áruló.
A sors az egyetlen ami teríték nélkül tálal...
A lány nem tudott megbarátkozni a helyzettel, hogy most itt mindennek vége még is magasra emelte karjait. Tudta jól, hogy egy nap történelemmé válik de sose így képzelte. Ahogy szembenézett a sátán haragjával egyre jobban felszabadult valami de nem tehetett semmit....
Halkan Yoongihoz vezették, majd mikor megnyugodott a tomboló, piciny lelke újra felkorbácsolta egyetlen szimat... A férfi facsaró parfüme...
 Nem más volt az, egyedül a vér szaga.
 Az az édes, szent mámorító illat amit Isten ajándékozott nekünk most fertőzöttként lengi be az egész kőhidat amin állnak.

- Milyen még is veszteni? - súgta a fiú a  lány fülébe.
 - Hiába mosolyogsz olyan büszkén, kettőnk közül te örök bukott maradsz! - ordított a lány még utoljára és szorosan megmarkolta a sátán kezét.
Valami egészen érdekes jelent meg Hyojin  tökéletes szemeiben. Valami sötétség és fékezhetetlen áradat, olyasmi amit a fiú csak akkor érezett mikor Hoseok még mellette volt. 
Nem akart hinni a szemének, és annak se hogy mindkettejüknek vége lesz...
Együtt zuhant hullámsírba a régi kicsi Jang Geummel, s valamiért azt érezte mindkettejük sorsát a hőn szeretett öcs, J- Hope választotta ki.


"Van egy dolog, amit nem tudsz, akármennyi pénzed legyen, más nevére átírni a neved a kereszteden." - Lee Hyojin.