2.lövés~Ez egyáltalán nem király!

"Szeretem a munkám. Szeretem az életem. Erre emlékeztetem magam minden egyes nap, hogy túléljem!"


Szöul rég elhagyatott, hátborzongató szeszgyárában, egyik legelrejtettebb, nyomorult szobában  vérveszteséggel küszködő 21 éves, meggyötört lány állta a sarat láncra verve. Barna szemei félig lehunyva voltak a drogtól amit nagyon szépen túladagoltak neki. Hátközépig érő, fekete, hullámos haját magas lófarokban hordta ami a beleszáradt vértől a lehető legkócosabb volt. Igen, ebben az átkozott szobában ahol sok lány szenvedett már, most a szerencsétlen Hyojin tengette szomorú sorsát.

- Hé! – szólított meg egy immár ismerős hang.
- Jimin?! – élénkültem fel, s döbbenten néztem az alacsony, fekete hajú férfira, akinek a barna szemei gyengéden csillogtak. – Megint miért jöttél ide? – kérdeztem lágyan, miközben eszembe jutott, hogy ittlétem alatt csak ő szólt hozzám kedves szóval.
- Eljött az idő. - mondta lehangoltan. Látszott rajta, nem tenne szörnyűségeket ahhoz, hogy triád legyen.
 - Eh. Értem...- tápászkodtam fel a hideg földről.
- Ezt fel kéne venned, nem szeretném ha látnád a pillanatot. -mutatott egy kicsi zsákra amit a kivégzendő rabok fejére szoktak húzni.
Lehajtottam megfáradt testrészem és hagytam, hogy minden úgy történjen ahogy a nagykönyvben meg van írva... nem akartam többé küzdeni.
Ahogy haladtam a bűzös, dohos folyósokon nem volt olyan, hogy ne rezzenjen meg az idegesítő láncom, ide-oda csörömpölt és csapkodta a hasam meg a combom ami után biztos kék nyomok maradnának ha megérném a holnapot.
- Ideges vagy? - kérdezett Jimin bizonytalanul.
- Nem, egyáltalán nem. -válaszoltam egyhangúan.
- Az meg, hogy lehet?
- Talán van esélyem megszökni? Ch, ugyan kérlek. De egyet azért ígérj meg! -emeltem fel rekedt hangom.
- Mi lenne az? - érdeklődött.
- A testemet égesd el!  Nem akarom bárki tudja, hogy ebben az elátkozott, bűnös épületben végeztek ki.
- Mi mindenkit elégetünk, értelmetlen volt mondanod, nem gondolod?
- Nem merek remélni, az egyetlen kérdés ami előttem van most az, hogy " Egyáltalán megéri?"
- Nem hittem volna, hogy Ázsia legjobb ügynöke egyben a világ legnagyobb pesszimistája.
- Ebben a világban bármi megtörténhet. Én nem az vagyok aki folyton küzd, engem nem ez éltet amíg  lélegzek. Én nem akarom senkinek sem mondani később, hogy értelme volt léteznem.
- Ez lehetetlen, mindenkiben van ilyen vágy. - bizonygatta a mondásom ellentettjét.
- Nem hiszem-
- Pszt! Itt vagyunk, készülj. - lökött meg egy nyikorgó valamit ami nehezen járt.

Akarva akaratlanul a szívem nagyot dobbant és még utoljára egy nagyot szippantottam a levegőből, hogy legalább ezzel együtt hagyjam el ezt a szánalmas földi életet. Még léptem párat előre és valaki levette a nehéz bilincseim ami nagy súllyal csendült a padlón. Olyan érzés volt mintha a mennyben járnék de hamar a sötétség hercege birodalmába zuhantam egyetlen egy mondattól : - térdre, készülj a halálra. - szajkózta határozottan az előttem lévő démon akit az emberek birodalmába küldtek, Jungkook.
Igazán bevallom... sosem gondoltam volna, hogy egyszer még is eljutok erre a pontra. Fájt, hogy végül leértem a mélybe. Belém mart, maga alá temetett az elmúlás fájdalma, és úgy érzem: menekülni vagy szabadulni már tényleg nincs esélyem.
Lemondó mosoly kúszott önkéntelenül is az ajkaimra és bele kezdtem abba a dologba amit eddig életemben nem tettem, imádkoztam... az életemért, hogy a tetteim ellenére még is... talán, Isten jobb helyet készítsen nekem.
- Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes. Az úr van te veled-
- Kussolj!! - ordított rám szeszélyesen. - Nem akarok ilyeneket hallgatni - fogta be füleit - Hidd el fájdalmasabb lesz az halálod ha ezt folytatod.
- ...Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse Jézus-- Hallgass!!!!! - vágott szájba fegyverével úgy, hogy elterültem a földön azzal együtt aki a hátamnál állt.
- Állj! - parancsolt az eddig szemüveget viselő Rap Monster, fejét fogva mérgesen.

– Küldetésem van számotokra! – döndült az éles, fölényességgel telt mély hang a visszhangos teremben, majd mit sem törődve a folyamatban lévő gyilkossággal, helyet foglalt.
A többiek meghajolva előtte térdre borultak, eddig nem láttam egy bandánál sem ilyen példát. Mikor több percig csendben ültek, végre feltápászkodtak és megjelent az arcukon az a bizonyos érzés: unalom.
 Nagyon unták ezt az életet, már évek óta. Ölni, csak ölni és ölni. Egy idő után unalmassá és elviselhetetlenné válik. No, nem a bűntudat miatt. Sokkal inkább azért, mert az emberölés vagy a tömeges mészárlás sok mocsokkal járt, és a hangeffektek sem szívet lágyítóan zengőek.
Egyetlen ember arcán láttam kirajzolódni mást, a démonén. Pedig biztos lettem volna benne, hogy ő sem egyszer hallott halálhörgést vagy csontokat roppanni a keze alatt. Lefogadom volt, hogy néhanapján az ő csontjai roppantak. Talán azt még valahol élvezte is.

 A terem elcsendesedett, ahogy a hatalmas, néhol vértől szennyezett táblán egy húsz év körüli lány képe kezdett el megállíthatatlanul megmutatkozni. Néhány gyengébb felvillanást követően végül kitisztult a felvetített tartalom, és a küldetés célját jelentő lány képe  az adataival együtt  szilárdan tükröződött vissza a bambán figyelő társaság tekintetén. Halk morajlás futott végig a helyiségen, ahogy meglátták az egész alakos képet, sokaknak visszataszító fény gyúlt a szembogara mélyén.
Nálam is fény gyúlt, be kell vallanom de nekem a fejemben. Az pergett le a szemem előtt, hogy  még is el kell tűnnöm... menekülnöm kell.
 A hasamra fordultam és lassú tempóban, halkan kúszni kezdtem. Azt hittem így hangtalanul eljuthatok az ajtóig de a "csodás" tervem füstbe ment, véletlenül hozzáértem a rohadék lánchoz ami istentelen zörgéssel adott arra jelet, hogy én valamiben mesterkedem. Mindenki idefigyelt... nem volt mást választásom futnom kellett.
Pánikolva visítottam és kapálóztam. Amint elértem a vasajtót, a kis résen átbújtam, de a többiek is könnyedén átslisszoltak a két fémajtó között.
  Meglepetésemre egy karton labirintusba találom magam, melynek az elejét lángba borította a gyilkos, s rohamosan terjedő félelmetes tűz aminek sajnálatomra Jimin adott lángot...
 Most nem szabad eltévednem, különben odaveszek
Ide-oda cikázok ezek a szarok között de nem látom a kiutat pedig már itt lenne az ideje... a fűst egyre fojtogat.
" A faszom! Rossz utat választottam"
A lángok a legkevésbé sem akarnak elállni, sőt, szinte vészjóslóbban köpik ki magukból a forró szikrákat.