Magányosan bolyongtam a vak sötétben és a félelem lassan átvette az irányítást a testemen. A lábaim elnehezedtek, a kezeim remegtek és a szívem hevesen dobogott.Valószínűleg csak körbe-körbe sétálok és az Isten tudja mióta.
Miért nincs itt egy teremtett lélek sem rajtam kívül?
Várjunk csak!
Van ott valami...vagy inkább valaki.
Nem látom az arcát,de talán...igen biztosan J-hope!
-Hé te! Várj meg! -kiabáltam utána. Legalábbis csak akartam, azonban egy hang sem jött ki a torkomon. Megpróbáltam még egyszer és még egyszer de minden próbálkozásom sikertelen volt.
Hiábavaló lett volna tovább ordibálni ezért futni kezdtem, hogy utol érjem. Ő csak kényelmesen sétált és én bármennyire igyekeztem, nem tudtam utol érni. Mintha csak egy helyben toporognék miközben ő egyre távolabb kerül tőlem.
Hirtelen lángok csaptak fel körülöttem és az egyre távolodó alak körül. A tűz a csontjaimig hatolt én pedig fájdalmamban sikoltani kezdtem, de a hangom nem tért vissza.
Sötét árnyak vettek körbe, vörösen izzó szemekkel méregettek. Kormos kezükkel felém nyúltak és tapogattak. Érintésük még a tűznél is forróbb volt. Tekintetemmel Hoseokot kerestem és két vörös szemű szörny közt megpillantottam őt. Messze állt tőlem és engem figyelt. Az arcát most sem láttam a felcsapó lángok miatt. A fájdalom egyre erőteljesebbé vált és az árnyak mintha egyre lejjebb húztak volna, egy még sötétebb helyre. Eleinte még próbáltam ellenállni,de hamar kimerültem és már nem tudtam tovább küzdeni az életben maradásért. Kétségbeestem és utolsó erőmmel azt üvöltöttem: Segítsen valaki! VALAKIII!
Furcsán nyüzsgő hangok és a fertőtlenítő szúrós szaga érték el a lényem. Ahogy megéreztem a külvilághoz tartozó impulzusokat, erőlködni kezdtem, hogy kikászálódjak abból a világból, amelyben minden nyúlós volt, instabil, mocsaras és sötét. Küzdöttem a rám telepedő tompasággal, a késztetéssel, hogy inkább aludjak még néhány percet, de bármily erősnek tűnt is az alvás gondolata, igyekeztem, hogy ne nyeljen el újra a sötétség.
Percek teltek el ezzel a csendes haldoklással, míg végül nehézkesen, de azért győzelmet arattam önmagam felett. Rám telepedett a jóleső megkönnyebbültség: végre nincsenek rémálmok, végre-valahára fellélegezhetek. Hogy meggyőződjem, valóban nem álmodok már és magamhoz tértem, belemartam a lepedőbe magam alatt. Megnyugvás öntötte el az egész testem, ahogy éreztem a textil puhaságát, a valós létezését.
Megrémülten fogadtam az idegen szobát és a gyerekek ordítozását. Kezdett nyugtalanná válni a lelkem.
Kikeltem a franciaágyból és mosakodás képen megtöröltem pólómmal az izzadt arcom.
- Három napja alszol utána meg ijesztgeted a gyerekeket? Jól kezdesz 31-es.- jött szembe egy idegen férfi.
- Hol vagyok?
- A paradicsomban, nem látod? - mutatott körbe majd eleresztett egy halk kacajt. -.Oké. Most komolyan menj 191-es szobába, a főnök már vár - veregetett vállba.
- Még is ki a főnök? - kiáltottam az idegen után aki nagy hévvel elhaladt mellettem..
- Majd megtudod.
Mit volt mit tenni? Nyakamba vettem az utat és elindultam a szobák erdejébe. Meglepetten figyeltem végig, hogy mennyi utcagyerek tanyázik itt s nem félnek nyilvánosan rágyújtani.
A füst teljesen elnyomta a légfrissítőket amikből egy folyóson négy is volt.
Rengeteg hordágy helyezkedett el kint az ajtók előtt amin néhányan még feküdtek is nem kis sérüléssel de így is képesek voltak telefonunkkal bíbelődni
- Miatta most Jint elkellet küldjük. - szólt az egyik felháborodott féreg a másiknak amint megláttak közeledni.
- Halkabban... -súgta a levegőbe az élelmesebbik.
- Áhh, a faszt halkabban! Most kapta meg a srác gyógyszereit! - mutatott szeszélyesen rám.
Egy pillantást sem vetettem képére de legbelül nagyon fájt, hogy elítélt azért amit nem is értek.
Most már unottan csatangoltam, minden léptemet feleslegesnek éreztem ezért néhány nyitott ajtón be-be nézegetettem amíg valaki meg nem szólított.
- És te...? - bámult rám az ajtóból egy meglehetősen jóképű alak.
- Hyojin... öh a 31-es.
- Áh Jang Geum. - mosolygott. - Mi van a koponyáddal? - érdeklődött.
- A koponyámmal? - tapogattam meg a fejem búbját amin fura és fájdalmas kapcsos bemetszéseket éreztem. - Ti összekapcsoztátok a fejem?!
- A csontod nem sérült így jobbnak láttuk csak összetűzdelni. - magyarázta az okokat. - Na hallgass ide, a főnök azt mondta még nem vagy listán úgy, hogy jobb ha kitalálsz valami gyorsan vagy mehetsz .. Most bocsájts meg -csukta be udvariasan az ajtót.
- De most hova menjek?! -kiáltottam át bizalmasan a farétegen
- A 115-ös be, ott majd megtalálod akit keresel. - üvöltötte ki még utoljára az alak.
-Na ne mond, hogy meg kell másznom ezt a kurvaságot?! - bámultam dühömmel vetekedve a betonhegyre amit az emberek hanyagul csak lépcsőnek neveznek.
***
A tüdőmet kiköpve feltápászkodtam a csúcsig. Szétmálltam mint a ruha amit a molyok megrágtak, gyermeki képzeletem már csak az nyugtatta, hogy majd lecsúszhatok a korláton.
Megálltam egy szoba előtt amire parancsnokság volt ráfestve, nekikezdtem az ajtó nyitásnak de végül tényleg a paradicsom tárult a szemem elé.
A szoba gyönyörű volt. A falon mesteri tapéták sorakoztak. A lambéria feketén pompázott, az asztalon ételek ontották ellenállhatatlan illatukat és a padlón a legdrágább csempe henyélt. Még a tv-ben is a kedvenc mesém ment de a főnököt nem láttam sehol. Pont ahogy terveztem.
Épp leültem volna szórakozni de megpillantottam egy férfit az erkélyen így kénytelen voltam odabicegni.
Kinyitottam az üvegajtót majd megmarkoltam a srác erős, izmos vállát.
- Héy én... - te vagy a ...főnök? - nyílt o alakra a szám amint végigmértem az előttem álló fiú fiatal, vonzó vonásait.
-Túl fiatal vagyok? Bajod van az életkorommal? - vetett szúrós pillantást rám.
-Nem...! ..Én csak -megráztam a fejem zavaromban - Beszélni akartál velem.
- Így már jobb. Emlékszel valamire is, tudod hol vagy? - szólt amint végigmérte tudatlan lényem.
- Ez itt valami... menedékféle?
- Nem, ez egy bűnöző kaszárnya. Mi csak úgy hívjuk " A Torony". Jin és Jimin egy hónap alatt rakták össze, azóta itt vagyunk. - ült fel unalmában a párkányra. - FBI-osok után vadászunk, fosztogatunk és embereket toborzunk.
- Azért állnak itt lent ezek a szerencsétlen gyerekek?
- Ne hidd őket ártatlannak, már mind öltek. Mi csak piranháknak nevezzük őket. - legyintett.
- Igen? Am... megszeretném köszönni annak aki kimentett... - váltottam témát, idegesített, hogy a mai világban milyen hamar eléri az erőszak a gyerekeket.
- Jó. Ha ő nem lett volna, biztos otthagyod a fogad. Azonban az értékeid nem élték túl. A testvérem csak ezt a gyógyszeres dobozt mentette meg. - gyerekesen játszotta a kicsiny tartállyal.
- Oh remek, odaadnád akkor? - nyújtottam mosolyogva tenyerem.
- Hát nekem ennél valami konkrétabb kellene - húzta aljas mosolyra száját.
- Higgy nekem haver szükségem van rá.
- Na jó. Itt van - vágta hozzám majd bement a szobába.
Mérgesen utána siettem, megakartam tudni mi ez a szeszélyes modor amit már annyiszor láttam.
- Tudod miért kockáztatják az életüket ezek az emberek olyan marhákért mint te? - mutatott rám köpcösen. - Elveszed más kötszereit és ételét mikor az másé lett volna és nem is érdekel? - csapta le magát a székébe. - Nincs időm a hülyeségeidre!!! Egyik emberemtől sem várom el, hogy a gyógyszerüket mindig a picsájuk alatt hordják. Itt nem adagolhatod folyton magad mert elhullsz és a vesztünket hozod! - markolt rá a vállamra. - Tegyél meg egy szívességet! Tűnj a francba a drágalátos gyógyszereddel együtt és tedd magad hasznossá valahol máshol. - taszigált az ajtó fele. - Nincs szükségem lusta hétalvókra a toronyban.
- Ez nem fer baszki, én nem vagyok lusta!! - vertem az asztalára. - Hallasz főnök?!
- Tele van a hócipőm. A legjobb emberem a 13. emeleten roskad. Gyere vissza később. - fordított hátat. - És nem én vagyok a főnök. Túl fiatal vagyok, emlékszel? SeungHwan a nevem. Namjoon itt az atyaúristen.
- SeungHwan? Hajnal? - ámultam el a kicsiny ártatlan nevén.
- Igen, nagyon buzis tudom. Most menj el kérlek...
- Nem vagyok lusta... - súgtam szomorúan magam elé miközben gyengéden magamra húztam az ajtót.
Ahogy kiléptem a szobából már lemondtam a csúszdázásról... ismét felfele vettem az irányt a 13. emeletre.
Nagy megváltásként vettem észre, hogy a 19-es lift szabad és rögtön oda siettem.
- Hová akarsz menni?
- A 13. emeletre. El kell hoznom valamit SeungHwannak.
- 13? Oh a fenébe... Undorító lesz pajtás, de keményen kell dolgoznunk igaz?
- Jah... Ahogy mondod - szóltam majd beléptem a dobozba.
Nem tudom mit értett undorító alatt de igazából nem is voltam rá kíváncsi...
De végül is szembesültem vele amint elértem azt a bizonyos csatatérré változott szintet.
Mindenhol bögölyök repkedtek a bűzös folyóson. A vérrel összekent falak és a betört ablakok csak ráadásként szerepeltek... De legjobban egy babakocsi keltette fel a figyelmem amiben lévő húscafatokat már rég megtámadták a legyek.
Még sokáig tartott volna a kis nézőtúrám ha nem csapott volna meg egy vérfagyasztó sikoltás hátborzongató szele.
Hevesen körbetekinttem majd felkaptam a közelemben lévő rozsdás vízcsövet, s követtem az egyre hangosodó hangokat egyenesen a folyosó végére
Egy szobából jött, minek vérrel fröcskölt ajtaját gondolkodás nélkül kirúgtam...
Lendítettem rozsdás fegyverem.
Fejbe találtam egy golyóálló mellényes alakot aki egy nálam is védtelenebb lányt bántalmazott.
Sajnáltam is, hogy a bántalmazója vére ráfröcskölt a soktól rezgéstelenné vált, hófehér arcára.
- Jól vagy? - hajoltam le hozzá, félrelökve a holttestet.
- Megsérült a karom mikor előle menekültem... - fojtotta vissza könnyeit. - Kérlek keress alkoholt és kötszert... Az elállítja a vérzés.
- Ne marháskodj! Mire végzek te már rég nem leszel. - győzködtem a fiatal lányt aki a saját vérében ücsörgött. - Inkább felkaplak és elviszlek az orvoshoz, biztos itt is van egy ilyen.
- Jóh... De akkorh siess.
Benyúltam alája majd ölőmbe vettem piciny testét. Sokkal nehezebbnek nézett ki mint amilyen valójában pedig 6O kg-ban gondolkodtam.
Megpróbáltam szaladni vele de úgy, hogy ne bukjunk fejre mind a ketten, hisz az én cipőm is csúszott a rákenődött vértől
Úgy cipeltem akár anya gyerekét mikor lázas, nagy riadalommal.
Sose képzeltem, hogy aggódni fogok egy idegenért de ezek a bűnözök mindent képesek kihozni belőlem.
Kénytelen voltam hallgatni haláltusáját, fájdalmas hörgéseit amire azt hittem már rég nincs kapacitása.
Amint leérkeztünk a lifttel reflexből az előtte álló férfi kezébe nyomtam majd elsiettünk Lenához aki állítások szerint az itteni főorvos.
Az ő ajtaját se kíméltem, rám is átszállt a pánik. Nekiszöktem de nem nyílt ki, folyamatosan próbálkoztam a nekifutással de végül a fickó lealázott azzal, hogy lenyomta a kilincset.
- Oké, hol sérült meg? - fordult felénk Léna.
- A karja. Erősen vérzik, meg sokkos tünetek is észrevehetők. -szólt a liftes fickó.
- Hadd nézem meg. - lökött félre minket. - Hm, azért egy alkoholos géz nem ártott volna. Egyszerű de hatásos... - mérte meg a lány lázát. - De végül is még időben! Szép munka Yoonhang - nézett az útközben előkerített férfira.
- Nem az én érdemem. Én csak a lift előtt vettem át. Övé a dicséret - bökött rám.
- Good, 31-es. Több van benned mint ami elsőre látszik. Innen átveszem. -nyúlt be a hűtőbe az alkoholért - Lehívom SeungHwant érted.
- Köszönöm... i-igazán köszönöm - csordultak ki hálaadó könnyei a fiatal lánynak.
- Csapat vagyunk -kacsintottam bizalmasan.
- Te pihenj - nyomta le a fejét Léna. - Sok vért vesztettél egy jó ideig ne fecsegj.
***
- Nem semmi, talán rosszul ítéltelek meg. - forgatta szemeit a kis hajnal.
- Szóra sem érdemes, úgy is revánsot akartam venni...
- Szuper. Most menjünk fel, valaki látni akar... - karolt át.
- Én ezt többet meg nem mászom! - intettem a betonrengetegre.
Kérésemre a lifthez mentünk s újra gyengeségeimről kezdett beszélni. Addig dumált amíg elmondtam neki, hogy eltört három bordám meg a fejem is kapcsok tartsák össze. Ekkor már fülét farkát behúzta.
Én viszont jól ítéltem meg őt, egy szófosó aki a fájdalmat csak hírből ismeri.
- Gyerekjáték volt mi ? -fogadott az asztalon ülő ördög.
- Te is megmenekültél? - akadtam ki mikor végigmértem Jungkook valós testét.
- Örülök, hogy mind itt vagytok. Főleg te - bökött Kookra. - Elég okos vagy de egyben veszélyes is, tudod? Omar beszélt nekem a tervedről amit Yoongi ellen indítasz. ROBBANÓANYAGOK? DE MOST TÉNYLEG?
- Hogyan, bomba? Sose mondtam ilyet. - szagolgatta bőrszívarát.
- Áh menj már, sose voltál jó hazudozó! - rázta meg fejét SeungHwan.
- Tudom mit csinálok!
- Te baszki még nem vagy triád és nem tehetsz ilyeneket. - markolta meg alkarját JungKooknak. - Ne akard, hogy Namjoon tudomást szerezzen erről!
- Te engem csak ne fenyegess.
- Igen, talál halhatatlannak tartod magad?!
- Nem vagy az anyám! - szorította ökölbe kezét.
- Nem, te megölted az anyád!!
***
Jungkook pov.
Látom Hyojinon, hogy megáll, hogy gondolkodjon. Biztos vagyok benne, ezernyi kérdés kavarog még benne, s azt várja, hogy mindegyikre válaszoljak, de ő is tudja, erre nem leszek képes... Főleg az ezüst hold alatt ami ennyire elvadítja szívem, mint azon az estén...
- Akkor miért pont nekem?- válaszolja.
- Azért, mert benned megbízhatok, s mert muszáj volt valakivel megosztanom. Ez a mese csendben lappangott bennem 12 éve.
Kikívánkozott, s te elérted azt az állampotot, amikor már mindenki befogad itt. Kérlek, tartsd észben, hogy ez nem egészen a legjobb jelző... Itt mindenki olyan vérengző mint én...
- És a BTS? Ő miért nem tudja?
- Remélem te is sejted Hyojin, hogy a papám…
- A rendőrparancsnok – mondjuk ki szinte egyszerre.
- Pontosan – dicsérem meg. – Vagyis ha a banda megtudja ... kivet maga közül és már sose érezhetem, hogy valahol családom van...
- Akkor ne is mondjam meg nekik, igaz?
- Megtisztelnél vele, ha ez csakis köztünk maradna.
- Úgy lesz – mosolyog rám.
21 éves létére tényleg olyan, mint egy kész felnőtt.
Gyönyörű lány. Minden porcikája tökéletes. Ha csak ránézek, eszembe jut, milyen
jó is volt rendíthetetlennek lenni.
- És miután leszúrtad...?
- Bevittek a rendőrségre. Apám járt közbe az ügyemben de szándékosan a mélybe taszított...Aláírattak velem egy papírt miszerint 21 éves koromban be kell vonulnom az életfogytiglanomat letölteni...
Bedugtak egy nevelőintézetbe, az a faszfej lemondott rólam. Temérdek idegen között kellett élnem, de nem mondhatom, hogy nem volt aranyéletem mert... megismertem őt...
Csodás volt, ő volt az egyetlen lány, akit ennyi év után is még mindig ugyanúgy szeretek és emlékezek rá. Arra a lányra,
akivel az egész életemet leéltem volna,
s tudom, hogyha távozom is, mellette jó
helyen leszek ott a halálban... Ő volt az aki mindig ugyanolyan melegen
fogadott karjaiba, annak ellenére, hogy gyilkoltam. Ő mindig azt az ártatlan Jungkookot látta bennem, aki voltam. Azt a védtelen, kíváncsi, s kedves embert, aki
azon az éjszakán Yoongi és az apja karmai közé keveredett.
Egyre érdekesebb:33
VálaszTörlés