11.lövés~A temető legbölcsebb virága.

,,Utálom, utálom ezt a tornyot... Rengeteg a szabály... Úgy érzem magam mintha újra a rendőrakadémiát végeznem. Azt hinné az ember itt mindenki szabad de nem! Ha nem lehetünk azok akkor már semmitől se különbözünk a hatóságtól.... Csak ölni, lopni, lopni meg ölni...
 Más sláger nincs egyik oldalon sem. Ha rendőr vagy a hazádért gyilkolsz, szolgálsz, s fosztod meg az embereket tulajdonuktól. Ha te JRL, az utca fia vagy akkor meg magad javára teszed mindezt.
 Az eredmény végül ugyanaz, kapsz egy csinos kis helyet a pokol lángoló mélységében ahova a fény sose fog eljutni... Amiről már számtalanszor álmodtam. 
Nem tudom kik a szüleim de talán nem ezt a sort szánták nekem, de az istenek nem hagyják, hogy kitérjek az ördögi körből. Elárultam a hazám és már azt hittem békében élhetek  a hegyekben majd megházasodhatok mint más normális Koreai asszony de erre fel a szél átfúj a másik oldalra.
Őrület..."

Mindennap kiképzés, ellenőrzések, nem érintkezhetek Jungkookkal. De még is a legveszedelmesebb dolog ezen a helyen az ábrándozás... Az ablakrácsai rozsdásak, csak a szél képes bejönni, minket elkerül a napfény... Még is, annyira hisznek a gyerekek egy olyan helyben ahol otthonukat lelik, hogy a rácsok is már egy királyi palota oszlopainak tűnnek. 
Talán sok év múlva szép is lehet ez a hely de a felügyelőasszony még akkor is a nyakadba fog lihegni. Ma is kisorakoztatott minket és újra felmért, mint már annyiszor tette. Mindig a hibákat keresi bennünk és ha kap jól megkörmöztet vagy odarak, hogy 55 fekvőtámaszt csináljunk. Ha engem kérdeztek az utóbbi még mindig jobb. Ha te körmös kapsz fel is készülhetsz arra, majd le kell operálják...
- Rázd meg a fejed - utasította a főnökasszony a mellettem ücsörgő BacYoongot.
A lány rémülten eleget tett a kérésnek és kiakadva bámulta, hogyan potyognak hajszálai. - Asszonyom én....
- Hallgass, mindenkinek megmondtam vigyázzon magára. Itt senki nem lehet tetves! - ordított majd tovább haladt a következő személyhez. - Apropó! Körmöst neki! - parancsolta, majd SeungHwann testvére felszerelését figyelte miként log hanyagul izmos testén.
- Asszonyom én...
- Semmi asszonyom! Még mindig nem tudod rendesen felvenni?! Megmondtam, hogy szorosra kösd, hogy harc közben se lazuljon meg! Körmöst neki!
Végre hozzám ért majd nagy szemekkel végigmért. Megforgatott, nem talál esetleg hibát de most ravasz voltam. Felöltözve feküdtem le így időm volt mindent tökéletesen elrendezni.
- A kezed. - mondta majd tenyerével végigsimította az enyém. - Helyes! - ment tovább.
- Megúsztad - súgta oda a hajnal testvére mosolyogva. - Legközelebb én is kipróbálom.
Én csak boldogan biccentettem egyet majd visszahajtottam fejem, nehogy már abban is hibát lejen.
- Tudni akarom kik tartózkodtak a laborban a múlt éjjel. Az egész helyiség tiszta hamu, váladék meg bűz. Tudni akarom kik tették ezt.
- Én voltam asszonyom - mondtam határozottan de még is csalódtam... azt hittem ma nem fog megleckéztetni.
- Még is mit csináltál ott? - vont kérdőre.
- Csak azt akartam kipróbálni melyik fa hogyan ég... Mert szerintem használhatnánk fafajtákat a mérgek aktiválásához...
-  Miféle ötlet ez már megint?! Csak tölgyfa és a szilfa képes ilyesmire!
- Tudom asszonyom - mosolyogtam - De én még is szerettem volna tudni, hogy a többi fa milyen hatást kelt.
- Ezek szerint a nagy vasedényből te használtad el az egész klórt.
- Engem csak érdekelt mennyi ideig tart felforralni lassú gázon...
- Akkor te vetted rá a legkisebb növendékeimet is, hogy lopni menjenek.
- Igen....
- ÁRG! Ide vele, ezt én verem meg! - húzta ki segítője kezéből a pálcát addig csapdosott míg a körmöm beszakadt és vérezni kezdett. - Mostantól tíz napig a kicsikkel leszel és tanítod őket! Mindenhol mellettük kell légy! Megértetted?!
- De hát....! Mától engednének missziót teljesíteni... Nem a....! - hallgattam el hirtelen amint felemelte vastag pálcáját.

- Már megint itt vagy? - szólt az egyik prücsök amint meglátott közelíteni.
- Mi lesz így veled? Hogy tanulsz meg csontot fertőtleníteni? 
- Hát úgy, hogy Yonseng majd mindent leír nekem. - vágtam fel a sebfőzőnövényt.
- Elég optimista vagy...
- Miért nem mész a konyhára, miért a lőszerek meg a hasonló dolgok vonzanak? Vegyél példát SeungHwann testvéréről, ő már 5 éve besegít a főzésbe. Ma például a boszorkánnyal Namjoonnak fognak főzni.
- Hogyhogy Namjoonnak? -tágultak ki pupilláim.
- Nem tudod? Egy ideje az egész konyha ezen dolgozik.
- É-értem - megdöbbenésemben belevágtam a lapítóba. - Na és? Ezt is a hajnal tesója készíti?
- Persze, hisz' NamYoon beteg... csak tőle fogad el ételt.
***
 - Még is mit képzelsz te marha! - ráncigált meg Jimin. 
- De értsd meg, NamJoon beteg! 
- Akkor sem megoldás megszöknöd. A fő felügyelőink sem mehetnek ki küldőpecsét nélkül, ha őket elkapják akkor biztosan kicsapják. Főleg téged, te még semmi nem vagy!
- Sötét van, ígérem óvatos leszek. Láttam is, hogy a kordon rácsai egy helyen elvannak törve. Senki sem fog elkapni ha ott osonok ki.
- Még is hova akarsz menni?
- Hoseokhoz, talán ő  mond valamit. Hisz' halott, bizonyára többet tud mint mi...
- Vigyázz, meg ne lássák a billogot a csuklódon... 

Oké... hajnalodik. Hideg, nedves falak vesznek körül, barátságtalan emberek bámulnak meg az utcán. Több órája bolyongok vizesen, átfagyottan itt, az Isten háta mögött. Bármelyik utcába is megyek be, mindig máshol találom magam. Egy dolog sosem változik viszont, a környezet. Ugyanolyan nyirkos a levegő, és 10 centinél tovább nem látok a köd miatt. Bele se merek gondolni, hogy Jimin mennyire aggódhat, Jungkookék hol keresnek engem. Már ezelőtt feladtam a reményt, hogy bármikor is a gyárhoz jutok...
Egy utolsó nagy lendülettel sikerül rávenni magam, hogy tovább menjek amikor a távolságban, a ködön át megpillantok valami fényeset... de nem is akármilyet. Ez lámpafény. Először nem látom tisztán, hogy honnan jön  de ahogy egyre közeledek minden láthatóvá vált... 
A jó öreg gyár. A magas kordonjai még mindig ugyanúgy az eget verik eltakarva a bűnös, gyászos építményt... Eltakarja a sok szörnyűséget ami ott bolyong a falai közt talán ezért annyira megtört és rideg...  
Nem tudom mit követhetett el J-hope, hogy a szelíd lelke ide van kötve. 
Felkapcsolom a zseblámpát és belépek a roskadozó gyárba. Hihetetlen lendülettel vetem bele testem a sötétségbe. A dohos szag egyből megcsapja orromat, amitől felkavarodik a gyomrom, mert eszembe juttatja a félelmet keltő emlékeket, és  Hoseok fura de még is mámorító, lehetetlennek tűnő illatát. 
Addig haladok míg fura szellő hatol át a testemen, megremegek de ezúttal nem a hidegtől. Úgy érzem mintha itt lenne valaki...
Mintha karjai testem köré fonódnának, állát fejem búbjára tenné... 
- Hope...? - szóltam és az az érzelem lett úrrá rajtam ami hiábavaló. Megérintettem volna, de tudtam semmi esély, sose fogom elérni testét ha próbálkozok csak szétmállik markom között.
- Igen...
21 év alatt ritkán tettek velem ilyet az emberek. Mindig azt gondoltam, hogy minden ölelés kellemes és meleg... de ez nem. Most egyáltalán. Nem érzek mást csak a hideg szellőt és a valótlan testével járó rothadó hulla szagát.
- Hopp! Vár egy kicsit - távolodik el.
 Kutatni kezd nadrágjának zsebében, mire megtalálja a keresett tárgyat. Öklébe zárja, s a másik kezével nyakamért nyúl. Lezárja szemeim, hogy ne lessek.

Egy hideg fémes anyagot csúsztatott rám, mire elengedte és én is végre odanézhettem. 

 - Ezt hol? – lepődötten felemeltem a láncot, hogy szemügyre vehessem a szegecset.  

- Mikor elvittek a gyárból, akkor szakadt le rólad.

- Igen, emlékszem. Nagyon köszönöm. Azt hittem, elveszett - csalódtam benne, hisz látta a hurcolást és mégsem tett semmit.

- Másnap akadtam rá a porban.

- Értem. Még egyszer köszönöm – meghajolok előtte.

 - Ugyan, nincs mit. Ne haragudj, hogy ezt mondom de amúgy gyönyörűen áll.

- Ez a játékmadaramról van igaz? - kérdeztem visszaemlékezve a kis képkeretemet átfogva, ezüst láncon lengő papagájra amit szegecskéből készített dédapám -  Mintha az anyukámtól kaptam volna...

- Bizony, ő meg az ő anyukájától kapta. Mikor elment megkért adjam neked. -mosolygott szemével - És majd tovább fogod adni te is a lányodnak? – szégyenlősen behúzta a nyakát, így még jobban elrejtette arcát a maszk mögé.

 - Igen, gondolom. Már ha lányom lesz.

- Tudod mikor még éltem egy lányt szerettem volna...- csengett hangja akár az esküvői harangszó - Élt egyszer Kínában egy tündér. Beleszeretett egy hadvezérbe, ám ez törvényellenes volt, ezért büntetést szabtak ki rá. - ment felfelé a lépcsőn én meg követtem - Nem beszélhetett, csak azt ismételhette meg, amit már előtte mások kimondtak. Egyik nap meglátott egy katonát, aki meg akarta ölni a hadvezért. Elcsalta őt, hogy megmentse szerelmét, de az észrevette őket. A katona azt mondta a tündér el akarta csábítani őt. A lány pedig kénytelen volt megismételni, amit a katona mondott. - vezetett be a szobába ahol már régóta testét roncsolja a idő. - A hadvezér haragjában megölte a tündért, akinek lelke papagájjá változott. - ült ki az ablakpárkányra a hold alá.

- Nahát ez a nyakék meséje? - öntötte el szomorúság a szívem.
- Ez minden ember meséje. Ne akard, hogy a lelked papagájjá változzon. Nem is tudod, milyen jó, hogy van egy tested, igaz? Képes vagy érinteni és érezni a melegséget. Van hangod, amit mások meghallhatnak és vannak emberek, akik hallhatják a hangod. Ránézhetsz valakire és összemosolyoghattok. Kérlek, légy erős. - mondta majd a egy könnycseppet ejtett ami a szeméből indult, a szívére pergett de csak én tudom, hogy a lelkére cseppent.
- Ezt, hogy érted?
 - Én a helyedben, ha tudnám, hogy a napjaim meg vannak számlálva... Még többet akarnám látni annak a személynek az arcát, még jobban szeretném, még jobb lennék hozzá. Mert minél többet adsz, annál többet kapsz.
-  Te meg honnan tudod a...?! - háborodok fel
- A jóslatot? Mindenkinek van egy olyanja. Én hasonló voltam hozzád de... Ha nem egy szolgaférfi lettem volna... hanem lány...
- Miért...? - akasztottak ki nyugtalanító szavai. 
- Hogy miért csak a halálban tűnődök el ezen? Mert semmi sem fog megváltozni, ha kesergek! Csak abban reménykedem, hogy következő életembe, olyan valaki alakjában születek újjá, aki képes véghezvinni valamit. Mint te.
- Mint én...?
- Tudom miért jöttél. - melengetett utasító szavaival. - Amíg nem ismertelek, nem bíztam soha senkiben, Yoongi is hidegen hagyott. Láttam, amint szánalmat, szeretetet  éreztél értem, és tudom, hogy mindig elakartad tűrni orrfacsaró szagomat.  Tudom, hogy nem vagyok vidám, sem szórakoztató, és már azt is tudom, hogy nem tehetlek boldoggá. 
- Ezt már végképp nem értem... 
- Csak azt mondom nem menthetem meg Namjoont, és a te lelkedet sem a sorsodtól. 
,,Legyek dühös? Mégis kire? Belekontárkodik az életembe... Nem számít, milyen igazságtalan, nem számít mennyit sírok legbelül, tudom, hogy nem változtathatok semmin. Nem számít, mennyit könyörgök. Mért hiszi azt, hogy a sorsod formálása lehetetlen?''
- Én mondom neked: Senki sem vehet rá, hogy feladjam! Sosem fogom feladni! A kezemmel formálom majd a sorsot és a szél fújjon bármerre is én leszek az életem bajnoka!!