6.lövés~A sikolyok zaján túl...

- Nem, nem, neeeeeeem! -sietek oda hozzá, hogy leállítsam tervét. - Én vissza akarok menni a gyárba!
- Még is miért? - nyomja ki telefonját.
-  J-hope-hoz látogatok el. Megígértem, hogy estére ott leszek. - biccentek komolyan.
- Oh már Jang-geum - forgatja szemeit. - Minek akarsz visszamenni ahhoz az izéhez?
- Mert magányos, és ne nevezd "izé"-nek! Halottról jót vagy semmit!
- Már legalább hatszáz éve meg van dögölve, megbirkózik nélküled is azzal a magánnyal - legyint bekapcsolva tv-m.
- Ígérd meg, hogy visszamegyünk vagy a bóromból sem fogsz kapni. - kapcsolom ki a készüléket
A srác nagy nehezen feltápászkodik a földről és körbe leng engem nyájas szavaival. Masszíroz, etetget csak, hogy rábólintsak a kis tervére miszerint bulizzunk a többiekkel. 
- Nem, nem és neeem! - csóválom fejem. - Nem adom be a derekam és most menjünk!  - ragadom meg kezét. 
- Nyakunkon az újév és nem akarsz bulizni?! Akkor te egy nagyon szürke lány lehetsz. Biztos nem ismered a buli fogalmát. 
- És aztán? - fordulok meg immár kikelve hócipőmből. - Vagy jössz vagy itt hagylak! Ha annyira akarsz bulizni akkor hívd ide a bandát! Oda adom a házat, nyugodtan pár tányért egymás fején is összetörhettek csak hagyj már békén! ÉN! UTÁLOK! BULIZNI!
- És még is hogy tervezted az elmenetelt? - támaszkodik  neki lazán az asztalnak. - A kocsi kulcsa nálam van.
- Úgy terveztem, hogy ideadod! - szökök neki a srácnak.
- Nem engedlek vissza!! - taszít el egyetlen mozdulattal. 
 -Pedig kezdtél kedvesnek látszani te szemét! - vetek rá megvető pillantást majd a cipőm után iszkolok.Megfésülöm a hajam és bepakolok egy kicsi táskába. Búcsúzólág fújok a nyakamra a szülinapomra kapott parfümből és a kijárati ajtó fele veszem az irányt.
- Ne, Jang-geum! - nyúl felém.
- Mit akarsz már megint? - méltatlankodok - Nem látod, hogy ahhoz az "izé"-hez indultam? Apropó! Ne nevezz Jang-geumnek! Én már rég nem használom ezt a nevet. Hyojin, Lee Hyojin vagyok!!
- Úgy nevezem kisasszony ahogy akarja csak üljön meg a seggén. - kúszik közelebb. - Nem mehetsz vissza a gyárba  felügyelet nélkül. 
- Ugyan miért? Már nem vagyok kislány.
- Hyojin! Ne szórakozz velem! - kap  utánam, hogy  lefogjon.
- Hagyd abbaaa, kérlek! - ficánkolok mellkasát ütögetve.
- Nem mehetsz vissza, már nincs senki az épületben - erősködik átölelve.
-  Nem érdekel!!! - térdjelem meg legférfiasabb testrészét.
Ahogy földre rogyott, rögtön észleltem a lehetőséget és elszaladtam
"Mi lehet annyira érdekes a gyárban, hogy nem mehetek vissza egyedül? Itt több van a semminél, ezek titkolnak valamit..."

Érdekes volt látni a régi környéket de nem állhattam meg beszélgetni, még akkor is ha a szomszédok szólítottak meg az ablakból. Csak egy "bocsi, majd máskor"  rutinos mondatot tudtam elereszteni azt is futás közben.
A rég ismert Chocolate kóbor kutyus akit én neveztem el megint kiszaladt elém, hogy megsimogassam de gyengédség helyett át kellett ugranom és elhaladnom mellette.
Ismét turisták, gimnazisták fotózkodásába botorkáltam bele. 
Esküszöm én vagyok a rémük minden fotójukon szerepelek  kb mindegyiknek. 
A számomra egyik nagyon kedves üzlet előtt is elhaladtam ahol mindig a kirakatban lévő  macaronokat bámultam Taehyunggal. 
Esküszöm ahogy elsuhantam mellette "léket" kapott a szívem  
 ***

 Végre megérkezek, negyed óra alatt tettem meg 3 km-t ezért összerogytam az útpadkán még mielőtt bemehettem volna.
 Kifújom magam közben a gyár kordonjaiba kapaszkodtam, majd könnyedén átslisszoltam közöttük. 
A bejáratnál valami csörömpölést vélek felfedezni ezért gondolkodás nélkül behatolok a gyárba. Megint nem látok semmit de leleményes emberként hozok magammal zseblámpát. 
"Légy bátor  Hyojin" -  rendszeresen mondogatom magamnak és közben minden szobába benyitogatok. 
Ismét meghallom a csörömpölést ami folyton azt akarja, hogy reszkessek amit el is ér. Sőt, egyre közelebb ér hozzám a hang, olyanok mint a láncok...
"Jaj csak láncokat ne! Bazd meg, bazd meg , bazd meg! Elbújni elbújni"  - tört rám ismét egy pánikroham. " Az az ajtó" - szúrom ki a lehető legközelebbit. 
Besietek rajta majd rémülten nekidőlök " A francba mi volt ez a rémisztő, taszító érzés?" törlöm meg a homlokom. "Meg kell találnom J-hope-t" - nézek körbe a szobán  és megakad a szemem valamin...
Kezem homlokomról a számra kúszik és a szemeim kikerekednek, most is a sokk kerülget...
"Édes Istenem"  csuklanak össze lábaim 
"E-ez... J-hope?!"
...  fut végig tekintetem egy  testen ami az ágyon fekszik ... Biztos sok ideje lehet itt, az ágynemű el van rohadva alatta.
 Mi több  a teste  csak csontokból áll, néhol  megmaradt pár darab a ruhájából. 
De ami a legjobban  őt jelképezi a nagy szegecses maszkja ami  érintetlenül díszeleg a kemény vaskos koponyán.
 Csak úgy csillog rajta a holdfény.
 Mint amikor először láttam...
"Most nem kaphatok zavart, majd  visítozok később" - járom körbe a holtestet, hiába fut végig agyamon, hogy fertőző is lehet. 

- Hé! Még is mit csinálsz itt?! - nyílik nyikorogva az ajtó amire odakapom fejem. - Még is mit csinálsz a testvérem szobájában?!
- én... én! - csuklik el hangom. -Ne, ne k-közelíts! - hátrálok neki az ablaknak. 
- Nekem ne mond meg mit tegyek!  - int ujjával. - Menj ki az ajtón majd hagyd el a gyárat, megértetted?! - közelít hozzám bajt jósló léptekkel. 
- Azt... - ragadom meg félelememben az asztali lápát. -  ...mondtam ne közelíts! -  veszek támadó pozíciót és rendesen képen csapom vele.  Szegény tárgy ripityára tört. 
-... ! - fogja  morogva arcát, majd egy váratlan pillanatban rám néz. - Te... ribanc! - fordítsa felém pofáját amiről patakokban folyik a vér.  
Előkapja a kését és rám vetemedik nagy ordítások közepette. 
Megvágta  a kezemen az ütőért így egyenlő számú vért vesztünk el amíg harcolunk. 
- Tudnál még ennél jobban is felidegesíteni?! - ver neki az ablaknak ami megreped.